Képzeljük el Trianont a következőképp, egy alternatív történeti valóságban: nemcsak Erdély és a Partium, hanem a Tiszántúl is Romániához kerül. Bácska-Bánát mellett Baranya is a délszláv királyság része lesz, az elcsatolt Felvidék pedig még a mai Észak-Magyarország jó részével is kiegészülve kerül Csehszlovákiához. Az elcsatolt részek magyarjait szó szerint azonnal kiirtják vagy deportálják távolabbi vidékekre, ahol sokan ugyancsak életüket vesztik. Milliószám. Azok a szerencsések ússzák meg, akik magukat szlováknak, románnak vagy szerbnek vallják, vagy azonnal beházasodnak, s ennek megfelelő idegen családnevet vesznek fel, és még otthon sem beszélnek magyarul. A magyar temetőket feldúlják, a magyar várakat és templomokat ledózerolják. Minden magyar emléket eltüntetnek. A csonka Dunántúlból, a Duna–Tisza közéből, Nógrád, Heves és Borsod parányi maradékaiból egy nagyhatalmi gyámság alá kerülő kis Magyarország képződik. Rengeteg magyar menekül Nyugatra elmondani, hogy mi történt. Egy darabig ez téma is, aztán senki sem foglalkozik vele. Száz év múlva sem ismerik el, hogy népirtás zajlott, legfeljebb pár ország, az is egy aktuális politikai zsarolás egyik mellékes elemeként. Az egykori magyar területekről úgy beszélnek és írnak, mintha ott sosem éltek volna magyarok. Az utódállamokban megmaradt kevés magyar a nagyobb városokban próbál túlélni, de ezt az életet olykor pogromok teszik elviselhetetlenné. A parányi és szegény Magyarországon kívül egyetlen magyar etnikai tömböcske maradt: Székelyföld, mely egy nagyobb bukaresti magyarellenes pogrom után önállósodik egy kedvező történelmi pillanatban, a rendszerváltás idején. Majd harminc év múlva a románok bevonulnak, és minden székely a parányi Magyarországra menekül. A román elnök a bevonulást követően a székely zászlóval törli meg a csizmáját, amit a tévé közvetít. Pár évvel előtte volt egy kisebb incidens valamely távoli országban, ahol egy székely tisztet álmában baltával agyonvert egy román tiszt (mindketten valami továbbképzésen vettek részt), de az adott ország valami kereskedelmi egyezmény miatt a gyilkost kiadta Romániának, ahol azt nemzeti hősként fogadták és kitüntették.
Nos, nagyjából ez történt az örményekkel. Azzal a különbséggel, hogy ők azon a területen valóban több ezer éve élnek (pontosabban éltek) folyamatosan, az államiságuk kora kétszerese a miénknek, az ókori örmény királyság pedig a világ első keresztény országa.
Az örmény népirtásról 1919-ben az amerikaiak filmet forgattak, Ravished Armenia, Auction of Souls, azaz a Meggyalázott Örményország, a Lelkek árverése címmel. Ebben van egy híres-hírhedt jelenet: meztelen örmény nőket feszítenek keresztre a törökök. A valóság borzalmasabb volt – mondja a túlélő –, csak azt nem lehetett az amerikai nézők elé tárni. Nem keresztre feszítették őket, hanem karót vertek az ágyékukba.
Az Aurora (Forrás: IMDB)
Ez a túlélő a Lelkek árverésének a főszereplője, aki saját magát alakította, mert a film az ő visszaemlékezéseiből készült. Egy fiatal lány, akinek a családját javarészt kiirtották, ő maga sok örménnyel együtt több mint kétezer kilométert menetelt a sivatagban, de a társaival ellentétben szívósnak bizonyult, nem hullott el, szép is volt, így nem lőtték agyon, hanem megerőszakolták és eladták rabszolgának. Majd megszökött, és segítséggel kijutott Amerikába. A neve Arsalujsz Mardiganian, akinek az amerikaiak az Aurora nevet adták, mert az eredeti örmény keresztnevet nehéz volt kiejteni és megjegyezni. Neki és vele az örmények tragédiájának állít emléket most, jó száz évvel a Lelkek árverése után Inna Szahakjan filmje, az Aurora Sunrise, amelyet Aurora tündöklése címmel most január végén nálunk is vetítenek.
Az Aurora tündöklése úgynevezett animációs dokumentumfilm. Ahogy néztem, már az első percek után a Walz with Bashir (magyar címén Libanoni keringő) jutott eszembe. Mindkettő hasonló történeti traumát dolgoz fel – csak az első az elkövetők, a második az áldozatok oldaláról, és mindkettő az emlékezésről szól. Az örmény lányt a politika felkarolta, aztán – ahogyan ez lenni szokott – ejtette. Sztár volt öt percig, ahogyan keserűen parafrazeálta Andy Warholt egy Auroráról szóló cikk. Amikor az antant még Törökország felosztásában, s ennek részeként egy független Örményország létrehozásában gondolkodott, kapóra jött a története, s vele csinálták meg a török rémtetteket leleplező kampányt. Aztán amikor a nagypolitika változott, csend. Aurorát éppúgy elfelejtették, mint Örményországot. Évtizedekkel később aztán felkutatták a magányos idős asszonyt, aki újra elmesélte a történetét.
Mindezt pedig immáron hosszú évekkel a halála után foglalja össze ez a különleges mozi, Szahakjan filmje, melyben a történetek úgy dobozolódnak egymásba, ahogyan az időrétegek rakódnak egymásra. A fiatalkori emlékeket animáció jeleníti meg, a film nagyobb részét ez adja. Ezt töri meg időnként a kései interjú: a rajzolt fiatal lány sztoriját a dokumentumfilmben beszélő öregasszony szavai, kiegészítve első világháborús dokumentumokkal és persze az 1919-ben készült alkotás jeleneteivel. A durva történéseket finom vizuális költészet hatja át, a borzalmaknak is megvan a maguk lírája, mely ad egy részben archaikus, részben szürreális hangulatot – ezt a stíluselemet a kaukázusi művészetből ismerheti az, aki látott grúz vagy örmény filmeket.
Az örmény népirtás máig tabu Törökországban. A másik török állam, Azerbajdzsán pedig tavaly űzte el a maradék örményt Karabahból is. Ennek örömére taposta meg ünnepélyesen az ottani örmények zászlaját egyenruhába öltözve Alijev elnök. Hogy mi a bizonyság Aurora történetének hitelességére? Már csak ez is. De még inkább az 1915-ben eltűnt, becslések szerint másfél millió örmény hiánya Törökország keleti részéről, az ókori Urartu vidékéről, a Van-tó mellől, az Ararát tájáról, és Erzurumból, a népirtással szembeni ellenállás fészkéből. A legörményebb történelmi helyszínekről. Szahakjan filmjének legmegrázóbb kockái a régi örmény családok fotói. Akiket 1915-ben kiirtottak. Szadista kegyetlenséggel. Igen, az örmények is fogtak fegyvert, hajtottak végre merényleteket, és tettek sok mindent, amit fegyveresek művelni szoktak. De nem a török, hanem az örmény lakosság tűnt el saját több ezer éves földjéről, és vele a keleti kereszténység egyik legrégibb és legfontosabb eleme.
Ha az elkövetőket bíróság elé állították volna, talán nem lett volna holokauszt – mondja az öregasszony a film végén. Hiszen Hitler maga is az örmények kiirtására hivatkozott, hogy ha ez megtörténhetett, ő miért ne tehetné meg ugyanezt a zsidókkal?
A Török Birodalom 150 évig regnált nálunk, a Balkánon pedig 400 évig. Ennek krónikáit ismerjük, negatív történelmi hatásait a térség máig nem heverte ki. A kis-ázsiai görögöket 2500 év után telepítették ki a világháborút követően lakosságcsere keretében. Kurdisztánról pedig mindenki hallott talán, még ha messze is van innen a szó mindenféle értelmében, csakúgy, mint Örményország. Talán egyszer egy demokratikus Törökország szembenéz történelmével, ahogyan a németek tették a sajátjukkal, vagy a britek, és mind többen a nyugati világban Kanadától Új-Zélandig – legalább a beismerés és a gesztusok szintjéig.
Tudni kell, hogy annyira messze azért nincs Örményország. Egyrészt a magyar kultúrának és történelemnek számos örmény alakja volt, két aradi tábornokunktól Csiky Gergelyen vagy Hollósy Simonon át Pongrátz Gergelyig vagy Agárdy Gáborig. Évszázadok óta éltek itt örmények. Egy időben törökök is. Másrészt, ami az örményekkel történt, bárkikkel bármikor megtörténhet, és még egy bocsánatszó sincs, ha túl kicsik vagy túl gyengék ahhoz, hogy tragédiájukat hathatósan menedzseljék – hogy megint utaljunk Trianonra.
Inna Szahakjan: Aurora Sunrise / Aurora tündöklése.
A film a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon látható a Mammut 2 moziban.
Időpontok: január 30. 20 óra, január 31. 17 óra 45. A vetítések után a rendezővel lehet beszélgetni
