A művészet zárt osztálya

Feledékeny lettem, nem találom az egyik novellámat. Beírok belőle ezt-azt emlékezetből a keresőbe. Hátha kidobja. És kijön egy bekezdés. Hiszen ezt én írtam! Mások is jártak már így: „A művészet ott kezdődik, ahol a másolás véget ér” – legyintett Oscar Wilde, amikor plágiumon kapta egyik pályatársát. Sokan felháborodnak, ha utánozzák őket, holott ez csupán az elismerés jele. Nem szabadalom vagy találmány kérdése. Mégis mindenki érti, főleg, aki másolt, honnan származik, kinek az ötlete. Voltak már előttem is számosan, akiket másoltak, mert valami eredetit teremtettek.

Azért nem kell felháborodni az epigonokon, mert ők inspirálják az alkotót. Csak addig fejlődőképes bárki, amíg az utánzói előtt jár egy lépéssel. Mert ha már nem őt utánozzák, akkor mást keresnek helyette, aki érdekesebb mondatokat ír.

Saját ötleteik persze alig lesznek, a létrehozott kópiáik sosem hosszú életűek, egész létezésük indigóból vegyül halovánnyá, el lehet lézengeni a második vonalban így, ezért kell megértéssel tekinteni rájuk, ha néha beléjük botlunk. Az érdeklődés ugyanis nem kölcsönös, mindenki előrefelé tájékozódik a művészetben, nem pedig visszafelé. Az emberek ösztönösen viszolyognak a másolóktól és a követőktől, mert legyen bármilyen fájdalmas: szinonimáról van szó.