Történelemhamisítás vagy menekülési kísérlet, ha fekete színésznő játssza az angol királynét?

Erkölcsi parancsolat helyett megmosolyogtató közhellyé vált mára George Santayana spanyol származású amerikai filozófus tétele, amely szerint, aki nem tanul a múltból, arra ítéltetik, hogy megismételje azt. Nem kell a Donald Trump-féle nagyságba belefulladó Amerikáig mennünk, elég csak Demeter Szilárd gázkamrázós kijelentését felidéznünk, hogy belássuk, a múlt hibái itt élnek velünk. Óhatatlanul is a Santayana aforizmájával mérhető kudarc jutott eszembe az A Bridgerton család című kosztümös sorozat mesevilága láttán. A Netflix december 25-én bemutatott, azóta rekordokat döntögető produkciója – eddig több mint 60 millió ember nézte meg a szériát – egy történelminek álcázott alternatív valóságot teremt, amelyben a vonósokra hangolt popzenével felpörgetett pasztell forgatagban mindenki megtalálja a tökéletes boldogságot, a szerelem pedig még a faji előítéleteket is legyőzi. 

Az Egyesült Királyság (korábban Nagy-Britannia Királysága) hathatós közreműködésével 1790-től bő másfél évtized alatt közel 700 ezer ember kényszerült rabszolgasorba. Bár a rabszolgaság intézménye még évtizedekig fennmaradt, a rabszolga-kereskedelmet 1807-ben tiltották meg a Brit Birodalomban. Hat évvel az A Bridgerton család történetének kezdete előtt. A sorozat színtere a régenskori – 1811-től 1820-ig az uralkodása alkalmatlannak minősített III. György helyett fia, a későbbi IV. György régensként vezette az országot – London, 1813-ban járunk, a társasági idény kezdetén. Ez az a várva várt társadalmi össztánc, amely során a felső tízezer kiházasítja a megfelelő korba ért lányokat. A lóversenyre hajazó vágtában a feszes tomportól az egészséges fogsoron át az érintetlenségig mindent számításba vesznek, hogy a legtökéletesebb hajadon győzedelmeskedjen, elnyerve a legeredményesebb tenyészcsődör kegyeit. 

A teljes cikket elolvashatja a Magyar Hang január 22-én megjelent 2021/4. számában vagy a Magyar Hang Plusz felületén online!