Érdekes ellentmondásra lettem figyelmes. Míg zenében, könyvben, pláne színházban – ha van; remélem, rövidesen megint lesz, kezdenek elvonási tüneteim keletkezni – rendre azt keresem, ami új, addig a filmekkel ez nincs így. Igaz, minden viszonylagos, mást ne mondjak, az Archive nevezetű londoni együttes 25 című lemezét hallgatom épp rongyosra a napokban, és mint a cím is sugallja, nem mai csirkék muzsikálnak a fülembe színvonalasan.
Ám mégsem ők a Black Sabbath, a Karády Katalin vagy a Johann Sebastian Bach. A lemez meg tavalyelőtti. Illetve az is eszembe jutott közben, hogy újraolvastam a Huckleberry Finnt nemrég – viszont az új Hornby, a lett Osvalds Zebris, vagy teszem azt Mécs Anna és A magyar Copperfield mind frissnek mondhatók élményeim palettáján. Vagyis a film mégis kivétel, le vagyok maradva, mint a pinty, és nem is vágyom rá, hogy korszerű legyek a mozgóképes kultúra területén. A múlt vonz ezen a vonalon. Néhány hete szabályosan ott ragadtam, amikor a Meseautó ment a Dunán. Nyilván a régi verzió, a remake-et akkor sem nézném meg, ha bottal ütögetnék a talpamat. Digitálisan felújított változat, angol felirat – erre személy szerint nem volt szükségem –, régi poénok, remek színészek, fekete-fehér gyönyörűségek, happy ending, öröm, boldogság.
A további két klasszikust már tudatosan helyeztem el a terítéken. Az egyik a Solaris volt – a Tarkovszkij-, nem is a Soderbergh-féle –, a másik a Keresztapa.
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
