Több mint harminc év után nem muszáj finomkodni tovább, miért ne lenne rögzíthető: ha Kárpátalja elátkozott hely, akkor Ukrajna százszorosan is elátkozott ország, nincs mit remélni tőle, és reménykedni sincs miben.
Gazda Albert
Kozma Endrének hála ismertem meg Sebő Ferencet. Nyilván tudtam azelőtt is, hogy van egy ilyen ember, csakhogy nem különösebben kedveltem a népzenét, még nem sejthettem, hogy a népdalok szövegeinél sűrűbb és mélyebb dalszövegek nemigen vannak.
Miután pár hónapig ifjúsági irodalommal és Rejtő Jenőkkel traktáltam magamat, egyszer csak ráfanyalodtam kisebbik leányom tavalytájt felduzzasztott Agatha Christie-készleteire. Hamar meg kellett állapítanom: ezek a könyvek jók.
Már hazafelé jövet azon morfondíroztam – akárcsak 2018-ban –: lehet, hogy ennyi volt, és a Fontaines DC I Love You című slágere az utolsó, amelyet a Szigeten úgymond élőben hallhattam.
Az elmúlt évtizedekben kétségkívül keresztülmentem némi elhidegülésen és elidegenedésen – ám mindezekkel együtt ez a csapat az én csapatom is, és enyém a 4–0, nem adom a rám jutó részt senkinek.
Fogalmunk sincs, mi lesz, aki azt állítja, hogy neki van, nekem nem barátom, miként az sem, aki 2022 tavaszán skrupulusok nélkül képes felismerni a jót és a rosszat, sőt egyáltalán megtalálni, megnevezni, felemelni a jót.
Az anyám olvasós hajlamai olvasóvá tettek ötéves koromtól engemet is, és volt sok-sok könyv, amelyeket konkrétan ő adott a kezembe. De volt olyan is, amivel hiába próbálkozott.
Erre a háborúra nincs mentség. Azok közt, akik érdekelnek engem, ennek a háborúnak csak vesztesei lesznek. Plusz halottai.
Hol lenne vagy lehetne olyan hely, ahol minden szólam hallható, és megvan a vonzás, amelyhez tartozunk?
Volna mit ölelni a Római-parton éppúgy, mint a Lupa-sziget közeli ártéri erdőben vagy a pilisvörösvári bányatavaknál, ilyesmi helyeken szoktam sétálni napi szinten.
Beszél hozzám ez az ember, azt mondja, Gyulának hívják, és ez furcsa. Már nem az, hogy ez a neve, hanem hogy beszél, a magyar vonatokon nem szokás ismeretlenül, esetleg keleten.
Michaelék Drezdából érkeztek, és azt fejtegették: nem örülnek, hogy az NDK meg fog szűnni, mert a világ mindenhogyan reménytelen hely, és ha ezt a reménytelenséget minél teljesebb módon szeretnénk megélni és kiélvezni, akkor azt a kommunizmusban könnyebb, mint a kapitalizmusban.