Két hetet töltöttünk 1987 nyarán Szőlősgyulán és környékén (Ugocsa non coronat), Sándor, Lajos meg én, nyelvjárásgyűjtési gyakorlat volt a program neve, napközben jártuk a falvakat, lecsaptunk a házak előtti padokon üldögélő öregekre, kérdezgettük, hogy ezt vagy azt hogy mondják, jegyzeteltünk, hogy az őszi szemeszter kezdetére legyen miből megírnunk a beszámolóinkat.
Lajos csinos szakállt nevelgetett, divat volt ez akkortájt, menőnek számított, nekem nem volt miből (de ez abszolút mellékszál). Az alanyokat nem lehetett csak úgy lerohanni, direkt kérdésekkel vegzálni, abból semmi jó nem sült volna ki, ha azt firtatjuk, hogy hogy mondják maguknál azt, hogy szakáll. Ezért Lajos elkezdte simogatni finoman az arcszőrzetét, ahogy körbeültük két oldalról az asszonyt (kedves volt nagyon), és kérdezte, hogy hogy nevezik itt, Gyulán az ilyen embert. Az asszony szabódott, azt én nem mondhatom, nem szoktunk ilyet az idegeneknek, van bennünk tisztelet. De mi erőltettük, mondja csak, mondja, kibökte nagy nehezen: na, trehány.
A szállást Sándor szerezte, miért pont Gyulán ne lettek volna ismerősei, barátai, mindenütt voltak, rengetegen, szinte minden este borozgattunk valakinél, és közben nagy dolgokról beszélgettünk, benne volt a levegőben, hogy előbb-utóbb történni fog valami, jobb lesz sokkal, volt rosszabb éppen eleget, tovább a kelleténél. Másnap rendre megfogadtuk, többet nem iszunk, de aztán kezdődött minden elölről.
• Odavoltam az amerikai irodalomért.
• Ismerheti-e egy New Jersey-i zsidó a sorskérdéseimet?
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
