Törzshelyeink a nagyvilágban

Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, ezt a híres Tamási Áron-mondatot – az Ábel-trilógia utolsó kötetében, az amerikásban található – számtalanszor idéztem már, elképzelhető, hogy ezeken a hasábokon is, tőlem kitelik. Fontos tudni, hogy mint a hozzá hasonló jól sikerült mondások esetében sokszor, ennek sem csak egyetlen olvasata lehetséges. Alapvetően azt szoktuk gondolni, hogy a haza- és szülőföldszeretetről szól, én viszont, amikor ahhoz van kedvem, szívesen értelmezem kiterjesztőbben. Úgy értve, hogy otthon lenni bárhol lehet, ahol az ember képes otthon érezni magát.

Nem kizárt, hogy benne vannak ebben a saját nyavalyáim-nyűgeim, mást ne mondjak, a szülőföldem per pillanat olyan távol van tőlem, hogy el sem látok odáig, és sem közelebb hozni nem bírom, sem nekem nem áll módomban felkeresnem, a hatvanas korhatáron belüli ősmigránsként jobb a békesség. Ráadásul emezt az országot – ha tetszik: hazát –, melyben több mint harminc éve élek, mostanság szintén nem könnyű elhalmoznom feltétel nélküli rajongásommal. Legalábbis a mindennapok szintjén, ha értik, hogy hogy mondom. (A félreértések elkerülése végett, van sok minden, amit szeretek benne, aktuálisan főleg az eddigi évtizedeim során balga módon nem, vagy nem eléggé felfedezett budai és környéki hegyeket, ám róluk már értekeztem egy-két őszbeszökéssel ezelőtt.) Na de a lényeg, hogy nem muszáj mindig átfogó, tért ölelő perspektívákban gondolkodnunk, nem muszáj nagyszabásúnak lennie, amiben otthon vagyunk, lehet az kisebb is. Itt jönnek a képbe a törzshelyek. Amennyiben vannak. A helyek, amiket belakunk.