Fel

Amikor még szovjet kisgyermek voltam (a múlt század hetvenes éveiben), gyakran pillantgattam felfelé. Elsősorban a csillagok érdekeltek. Odáig ugyan nem jutottam el, hogy alaposabban megismerjem őket, de láttam anélkül is, hogy milyen szépek. Különösen téli estéken kerültek közelebb hozzánk, amikor keményen fagyott; a fényszennyezés nem számított, olyasmi alig volt mifelénk, vagy még annyira sem. Érdekeltek a hegyek is, különösen a Nereszen, ami a miénk volt mindenestül (úgy, ahogy az örményeké az Ararát), noha a román határ túloldalán, a Tisza bal partján magasodott, technikailag közel, gyakorlatilag elérhetetlen távolságban. A tövében azóta sokszor megfordultam, meg is énekeltem egyik-másik utamat, többek közt ezeken a hasábokon, biztos az is, hogy nem ez a mostani az utolsó alkalom, amikor előkerül.

Mindazonáltal amint valamivel nagyobb lettem, előbb kamasz, majd úgynevezett young adult (napjainkban így mondják, a fiatal felnőtt valamiért nem elég jó, furcsa, de magam is érzek különbséget, ám ez egy másik itteni minirovat tárgykörébe tartozik), akkor ezek némiképp háttérbe szorultak. Hiába, minél nagyobb városokban élünk, annál kevésbé vannak velünk a csillagok. A hegyekről meg kiderül, hogy fárasztók. Nem is csak a hegyekről, általában mindenről, ami vertikális kihívásokat hordoz magában, legyen szó lépcsőfokokról vagy a legszimplább emelkedőkről.