Róka az úton

Kérdezi a lányom, a nagyobbik, valahol Szatmárnémeti és Nagybánya között félúton, hogy van-e bennem honvágy. Az almafákat nézegetjük közben, látni őket az udvarokban, a kertekben, a domboldalakon, az almák rajtuk kicsik, pirosak, mosolygósak. Érnek, szeptember legvége van, eljött az idejük. Jonatánnak neveztük őket régen, nekünk is volt vagy tíz fánk, amelyek ilyeneket termettek. Vannak sokkal finomabbak, gazdagabbak, izgalmasabbak, ám ez nem fontos, hiszen már a puszta látványuk megdobogtatja a szívemet. Nekik is hála otthon érzem magamat kicsit, akárcsak a magasra villázott máramarosi szénakazlak láttán. Igaz, emezek megmélybarnultak-megsötétedtek már, kinézetre sem olyan frissek, mint nyáron lehettek, de rendben vannak így is.

Honvágyam éppen nincs, mondom a lányomnak, a nagyobbiknak, miután sikerül kitalálnom, hogy mit gondolok és mit is mondhatnék, az a hon ugyanis, ami után vágyhatnék, nem létezik. Ami valaha volt, mondjuk, a hetvenes években, az régóta nincs már, és nem is hiányzik senkinek. Ami mégis hiányozhatna, az ezzel szemben meg sem született, és nem is születhet meg soha. Az én életemben legalábbis biztosan nem fog. Ezzel így tisztában lenni, elismerem, nem valami felemelő. És tény, hogy van ebben valamifajta nosztalgia is, ha nosztalgiának nevezhető a vágyakozás valami után, aminek maximum az ígérete volt meg, noha azt is inkább csak úgy képzeltük.