Belváros-terápia

Többször is értekeztem már ezeken a hasábokon (meg más hasábokon, például a 444-en) arról, hogyan és miképpen változtatta meg szerény életemet az erdőterápia. Azt nem is tudtam, hogy konkrétan van-e ilyen (ha mese- vagy irodalomterápia van, miért ne lehetne, gondoltam), de most rákerestem, és nyomban kiderült, nem én találtam ki sem a dolgot magát, sem a kifejezést. Hiába, terápiás időket élünk, nincs új a nap alatt.

Ami engem illet, a csoportos foglalkozásokat továbbra is hanyagolom, esetemben annyit jelent ez, hogy amikor csak tehetem, megyek, mint a bolond (vagy a meszes), sorra hódítom meg a főváros környéki csúcsokat-csúcsocskákat, némelyiket nyilván többször. A kedvencem még mindig a Nagy-Kevély, de legutóbb a két Csikóvár volt meg, majd a Hosszú-hegy sziklapadja, az is csodálatos, panorámástul-mindenestül (mit ad isten, a Kevélyek onnan is láthatók). Elképesztően jól érzem magam közben (izzadva és lihegve), az akciók előtt és után dettó, és amikor nem tudok menni egy-két hétig (ilyen ritkán van szerencsére), akkor elvonási tüneteim keletkeznek, szerencse, hogy ez könnyen gyógyítható. Mindazonáltal az utóbbi időben belépett a képbe egy új jelenség, amit belváros-terápiának neveztem el.