Verses zsindelytető és a hit vasbetonfala: negyven éve halt meg Pilinszky János

Pilinszky János nevétől volt hangos a sajtó a húszas évek közepén. Persze, nem a későbbi költőétől, aki 1921. november 27-én született, tehát még épp csak járni és beszélni tanult. Az ő gyermekkori emlékeiért későbbi verseit, visszaemlékezéseit érdemes felütnünk, igazán emelkedett dolgokkal találkozhatunk. Mondjuk, az 1974-es Végkifejlet kötethez írt előszóban: „Nincs más orvosságom, mint a kezdet. Anyám a zongoránál; apám a kertben. Én, aki mindent elhibáztam, látom hóhérom zárt arcát, s szeretném neki elmondani, hogy 1936 karácsonyán esett a hó, puhán, merőlegesen, s még makulátlan kezemmel úgy emeltem számig egy képeskönyvet, ahogy csak az állatok áldoznának.” Éteri, tiszta kép, olyan, amilyet a költőtől megszokhattunk, s amilyen fénybe általában is vonja a gyermekkor messzeségét a riadt időskor. (Bár Pilinszky ekkor még alig múlt ötven, de erről majd később.)

A valóság persze sokszor jóval szórakoztatóbb, esetleg kiábrándítóbb tud lenni. Elég csak felütnünk a Pesti Napló 1925-ös évfolyamát, hogy erről meggyőződjünk. A költő nagybátyja, Pilinszky Zsigmond operaénekes válóperéről szólt minden, a december 17-ei szám pedig kifejezetten harcias jelenetekről számolt be. Pilinszky Zsigmondné, azaz Edvi Illés Erzsébet feljelentésében többek között ez állt: „október 19-én felmentem anyósom, id. Pilinszky Zsigmondné magyaruccai lakásába, hogy gyermekeimet meglátogassam. Az előszobában anyósom és leánya, Magyar Mária belémkapaszkodtak, ruhámat darabokra szaggatták, agybafőbe vertek és reprodukálhatatlan kifejezésekkel illettek. Később megjelent a színhelyen Pilinszky János, férjem öccse, akit anyósom ezekkel a szavakkal uszított rám: – Üss a struccpofájába! – mire Pilinszky János mellbelökött.”