A megközelíthetetlen

A legkülönfélébb emberek verődnek össze egy-egy társasút során, ennek ellenére gyakran egyforma dolgok szoktak megesni velük. Például mindig van valaki, aki elkésik, és emiatt a csoport lemarad a soron következő programról: a napjában mindössze egyszer megszólaló harangjáték meghallgatásáról, a palota előtti őrségváltásról vagy a nagyvárost kettészelő híd egy bizonyos órában történő fölnyitásáról. És olyan is majdnem mindegyik társasúton akad, aki az idegenvezetői intés és az immáron mindenki rendelkezésére álló korszerű navigációs technika dacára is képes eltévedni, aminek következtében nemcsak kétségbeesetten és hosszasan keresik, de mire megtalálják, a csoport a feszített menetrend okán újfent kénytelen kihagyni valamelyik turistalátványosságot. És persze az is rendre megesik, hogy egyesek elveszítik, avagy ellopják a tárcájukat vagy az útlevelüket, panaszkodnak, mert nem nekik tetsző szobát kapnak a szállodában, esetleg ledönti őket egy durva lefolyású, ám szerencsére gyorsan elmúló ételmérgezés.

Utóbbi nem csupán valamelyik helyi specialitás, egzotikus ételkülönlegesség elfogyasztása nyomán sújthat le. Számos délszaki országban fő szabály, hogy nemcsak hogy az egyébként úton-útfélen kapható palackozott vizet igyuk, de lehetőleg fogat is azzal mossunk a vezetékekből folyó helyett, amely a helyieknek ugyan ivóvízként funkcionál, ennek ellenére – legalábbis a tapasztalatok szerint – nem fogadja be a renyheségre hajlamos, túlérzékeny közép-európai gyomor. Mi is nagyon odafigyeltünk, mégsem úsztuk meg. Ebből eredően volt, aki mindössze a jegypénztár melletti omladozó bódéban üzemelő, leírhatatlan állapotú mosdó ablakából láthatta az antik romokat, nem mert közelebb menni hozzájuk, nehogy kárt tegyen az évezredes műemlékben. De akadt olyan is, aki a helyi történeti múzeum pazar gyűjteményét volt kénytelen kihagyni, vagy éppenséggel a vízesés megtekintése helyett a közeli facsoport egy félreeső szegletében fakasztott saját, külön vízesést.