A szőlő és bor tanítása a vigasztalásról

Pufi emlékére
„(Mellesleg,
ha valaki ebnek emel mauzóleumot,
kár nevetni.
Tanulj nevetségig szeretni.)”
Weöres Sándor

Ha ugyan megmaradtok a hitben alaposan és erősen, és el nem távoztok az evangyéliom reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt; amelynek lettem én, Pál, szolgájává – ezekre a kolosszeieknek írt Szent Pál-i sorokra utalva nyilatkoztatta ki Ferenc pápa egy 2014-es audiencián, miszerint „[a] szent írások arra tanítanak minket, hogy a megvalósulása annak a nagyszerű tervnek, amely Isten szívéből és eszméjéből ered, körülöttünk mindenkire érvényes, nem csak ránk.” Provokatív, erős, saját aklot is összezavaró gondolatok. Ez volna a nevetségig szeretés…?

Sok nagyobb-kisebb gyászt elgyakorlunk, mire „a mindeneket lebíró halál” végre elkaszál bennünket is. Izgalmas dolog, hogy én is meghalok egyszer. A legbiztosabb, mégis a legizgalmasabb az életben. Egy ember halálát nem lehet megírni. Egy hörcsögét, diófáét, kutyáét vagy szőlőtőét igen. Nem mert kisebb. Csak mert nem mi vagyunk. És mert természetesebb. Mikor az ember természeti lény volt, halála is elrendeltebbnek hatott (amíg műveli, természet, mikor csak csodálja, táj lesz körötte a világ). „Irigyelte ezt a szívet a szél Gergelytől, s megölte. Nem jó dolog, de mit lehetne ellene tenni? Semmit se lehet ellene tenni. Meghalt felsőbb hatalmak végzése szerint. Jó. Ez ellen nem lehet tenni” (Tömörkény István Valér a földbe megy). Nem? Nem. Ha a halál tényleg az élet ellentéte. Szőlős példákkal meg borral győzködöm magam, hogy nem az.