Aiolosz, jó zsákod száját nyisd!

„Azok a rohamok igaziak voltak!
Igen?
Igen.
A fekete himlő, Val? Az oxigénallergia? A szilüszög? Az csak fáknak van. Szilfáknak.”

Eredetileg frappáns felütésnek szántam, végül magamnak címzett elrettentésül toldottam be. Elrettentésül, hogy soha többet ne herdáljak fél napot egy Woody Allen-idézet megtalálására, és ha mégis elragadna a rajongói hév, legalább ne magyar szinkronos emlékködöt szurkáljak. Biztos voltam benne ugyanis (és nincs rá bizonyítékom, hogy ne így lett volna), a Hollywoodi történet egy pontján a hipochonder főszereplő, Val exneje ingerülten vágja a filmes fejéhez, milyen képzelt betegségekkel nyomorította a kapcsolatukat: fekete himlő, oxigénallergia – szélkár. Írni ugyanis a szélről szeretnék; a szélről, hogy mennyire, de mennyire fontos annak, aki szőlővel foglalkozik. A filmben azonban szilkár (vagy szilüszög) szerepel, nem szélkár…

De borítsunk fátylat a jelenre. Főképpen, hogy a jelent olyasvalamiként látom, mint a mozgólépcsőn ellenirányba masírozást. Próbálok haladni előre, alattam araszol az idő-futószalag, én meg semerre se megyek. Ez szőlészeti kísérleteim komplex költői képe is lehetne. Tizenhét év és a magam mértékével mértéktelen sok pénz után is alig ismerem az örömöt, amit a saját bor kortyolása kellene gerjesszen. És ennek fő-fő oka a szél. Mert míg hajdan szarvassal és őzzel, borzzal és lódarázzsal hadakoztam a fürtökért a dombtetőn, most a domb aljában, Egrihegyalján a levegőtlenségtől szenvedünk. Az út, ami enyhe kanyarral a birtok alját kontúrozza, olajfákkal, mogyoróbokrokkal és méretes cserekkel növesztette be a horhost. Rókavár meg vadcsapás irdalja csak itt-ott. Fölfelé a hegynek, ahol szántónak illene lennie a besorolás szerint, gaz-sűrűs akácos burjánzik, mögötte még átdereng a kökényes meg a délutáni nap. De páraprésben zihál a szőlő.