Becsületkassza

Jó tíz éve volt, de inkább több, mikor először telt színig a hordóm. A járható úttal és közművekkel nem dédelgetett kis hegytetői birtok épp a zalai kéktúra útvonalára esett, bár a többség így is inkább Oltárc felé került. Szőlőszomszédom sokat morgott, hogy elisszák a borát a bakancsosok (ha nem vettek tőle, a pénzt; ha vettek, a bort siratta). Én viszont nem eleget voltam ott, meg többnyire adnom se volt mit. Pedig mennyien, mennyit vinnének, gondoltam, és micsoda élmény lehet eladni egy üveg bort. Mint először látni a nevem nyomtatásban vagy első ízben ébredni csók ízére.

Csináltam hát egy becsületkasszát. Az ajtó elé kitettem egy sámlit, rá öt palack Rizlingszilvánit, hogy pont ne süsse a nap. Elé kis cetlit: „Becsületkassza. Amennyit szán rá, csúsztassa be az ajtórésen! Egészségére!” Ajtórés volt elég, néha azt gondoltam, inkább rések vannak, és köröttük az ajtó csak arra szolgál, hogy helyet adjon a hiánynak. (A hiány más, mint a semmi, mert a semmi helyén a semminek kell lennie – a hiány viszont valami helyett van, és ottléte valaminek az ott nem létét reflektálja.)