Ez az utazólevelem… Éri Péter (1953–2023)

Először zeneakadémista koromban találkoztam vele. Az volt a feladat, hogy egy tanszaki koncerten mindenki valami mást csináljon, mutasson be, mint ami az eredeti szakmája. Én – karvezető tanulóként – népdalt énekeltem. Az egyik fiú meg legényest akart táncolni. Viszont nem volt hozzá zenekar, aki kísérje. Valaki megemlítette, hogy ő már párszor játszott népzenét hegedűn, vállalná a prímás szerepét. Én akkor már egy erdélyi brácsa tulajdonosa voltam, pár akkordig eljutottam rajta, így ezzel sem volt gond. Viszont nem volt bőgősünk. Hirtelen és merész ötlettől vezérelve felhívtuk a Muzsikás együttesből azt, akit ismertünk. Ő ajánlotta, hogy majd Péter elmegy, és bőgőzik nekünk. Így is lett, gyakorlatilag próba nélkül le is ment a dolog. Lőrincrévi pontozót játszottunk. Hogy Péter eredetileg brácsás, csak később tűnt fel, de hát egy igazi zenésznek mindegy, milyen hangszer van a kezében, a muzsika a lényeg, ami kijön rajta. Péter ráadásul még táncolt is, szerencsére a mi táncoló fiunk is tudott bőgőzni.

Aztán együtt dolgoztunk a Magyar Rádióban, ő sokkal tovább, mint én, az utolsó pillanatig készültek a műsorai, amelyek a népzene mai értelmezését segítették. Remek összeállításokat, hihetetlen műgonddal egymáshoz illesztett dallami szövevényeket mutatott be, szakértő magyarázattal. Minden szavából a műfaj iránti tisztelet és alázat sugárzott.