Portré

Szólni kéne a Fazekas bácsinak, mondta anyám, a fürdőszoba kádcsapja egyre jobban csöpög, biztos gumizni kell. Fazekas úr családjával apám orvosi körzetében lakott Angyalföldön. Ha baj akadt, őt hívtuk, afféle ezermesternek ismertük, holnap délután jó lesz, doktor úr? – kérdezte Fazekas bácsi, akit csöndes, megfontolt szava miatt szólítottunk bácsinak, és nem csak én, a tizenéves. Pödörni nem, csak ujjal simítani való rövid ősz bajusz, hajlott hát, lassú, megfontolt járás. Először a problémát megtekinteni jött, üres kézzel. Ez az első vizsgálat döntötte el, milyen szerszámra, alkatrészre van szüksége, visszaballagott két sarokra levő otthonába és bepakolta táskáját. Ha javítás közben támadt váratlan ok, volt, hogy kétszer, akár háromszor fordult. Apa napi orvosi körútja után betegeiről sokat mesélt, bajukról csak medikus koromban oktatólag, maga az ember érdekelte igazán. Akadt arrafelé sokféle, bájos öregasszonytól utcai ődöngőn át pimasz süvölvényig, érdekes sorsok; örömök, ócska acsarkodások, súlyos tragédiák. Amikor első általánosba írattak, apa röviden oktatott: kisfiam, amit itthon hallasz, nem tartozik másra. Sem a gyerekekre, sem a tanító nénire. Mert orvosi titok az is, hogy valaki a doktort egyáltalán felkeresi.

Fazekas bácsinak három szemrevaló lánya közül a legfiatalabb velem korú, a szomszédos lányiskolába járt, a középsőről, Magdáról apa újságolta: képzeljétek, felvették a képzőművészetire! Óvónőnek készült, de a képzőben bölcs rajztanára felfedezte tehetségét, biztatta, legyen festőművész. Az való az érzékeny leánynak.