Szabadalom

Szabadalom

Építész műterem a SZOLNOKTERV-ben 1975-ben (Fotó: Fortepan/Kádas Tibor)

Kelemen akkor fogadott, amikor az üzembe kerültem: energikus léptekkel jött elém, széles mosolya átfogta a párnázott ajtó félfája közötti teret, keze egy gépészmérnökéhez híven rázta az enyémet, szabályosan, mint a dugattyú üteme. Hellyel kínált, majd kávéval, és az iskoláimról kérdezett. Mondta, hogy látta a Nemzetközi Egyetemi Diákolimpiára küldött pályamunkámat, és tényleg látta, mert még a szivattyúház bekötéseinek paramétereit is ismerte – ezért vett fel, tette hozzá. Látta bennem a jövőt, az invenciózus elmét, és ide kellett csábítania.

Bekerültem a csapatba. Évek alatt bekoptam, akár a szorosra állított alkatrész – a súrlódás leforgácsolt rólam minden sallangot. Ha a tükörbe néztem, már nem láttam azt a ragyogást, amit a pályám elején: a tenni akarás glóriája megfakult. Nem tudtam megtartani, hiába kapaszkodtam belé kétségbeesetten – igaz, néha még felvillant, erőre kapott egy-egy reggeli értekezlet előtt. A legjobban akkor izzott, amikor lejött a tervezésre, hogy megnézzen egy-egy új munkát. Szikszai, a vezető tervező mögött álltam, aki szinte sajátjaként ismertette a tervet. Kelemen a tekintetemet kereste, felismerte a jellemző tervezési jegyeket, tudta, hogy tőlem ered minden, ami különleges azon a pauszpapíron.

Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1490 forint!

Előfizetek
Már előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!