Történet

Valahol, egy dunántúli kis faluban él egy ember. Jogállamban él, mint mi mindnyájan, bár őt ez egyáltalán nem érdekli. Már túl van a hetvenen, így abban a kivételezett helyzetben van, hogy ingyen utazhat keresztül-kasul az országban: ha akar, vonattal, de ha buszozni szottyan kedve, annak sincs semmi akadálya. De neki esze ágában sincs utazni! Vonatot, autóbuszt évtizedek óta csak kívülről látott, s egyetlen dolog érdekli mindössze: reggelente kijutni a házától úgy három kilométerre fekvő szőlőjébe, este pedig hazamenni – bár az esti hazamenetelek szép, tavaszi időben el-elmaradnak, van ugyanis a szőlőben egy kis házikó, egyetlen helyiség csupán, ahová a sok limlom mellé egy sodronyos ágy is került. A szőlőhegynek titulált kis lankán már nehezére esik föltekerni a biciklit. Persze nem volt ez mindig így! Igaz, annak idején még a kerékpárnak is örült volna, az öt évig tartó orosz fogságból hazatérve az égvilágon semmije sem volt. Felesége fogadta, s ötéves kislánya, akit akkor látott először.

Az ember összeszorította a fogát, és munkához látott. Jó kőművesként bőven akadt munkája a faluban. Amikor telket vett, és építkezni kezdett, többen furcsán néztek rá, de olyan háromszobás, fürdőszobás házat rakott föl vályogtéglából, hogy csudájára jártak az ismerősök. – Jobb, mint a tégla, jobban tartja a meleget – mondogatta –, és akárhová verhetek szöget a falba.

Látástól vakulásig, erejét megfeszítve, egészségét nem kímélve dolgozott. És mindenbe belevágott, mindent kipróbált, ahol pénzt szagolt. Meg akarta mutatni! Először egy öreg motorkerékpárt vett, azzal járt télen-nyáron. Aztán egy használt Suzuki következett, de ezt hamarosan követte egy új. Múltak az évek, s ő egyre gyarapodott. Először hatvan, majd száz, végül százhúsz család méhecske gyűjtögette a nektárt a portája mögötti erdősáv tövében. A szőlő több mint egy hold nagyságúra hízott, a Suzuki mellé került egy Opel is, alkalmanként 10–15 birka bégetett az ólban.

Jó szőlősgazda lévén mindig is szerette a bort, de óvatos volt, féltette az erejét, a munkabírását. Az évek múltán aztán mégis úgy gondolta, aki dolgozik, annak jár az étel is, ital is. Ételben nem volt hiány, de italban sem szűkölködött soha: hektószám állt a bor a pincéjében, a törkölyt és a hullott gyümölcsöt minden évben kifőzette pálinkának. És egyre többet ivott. Még bírta erővel, tartotta magát – dacból?, gőgből? –, de egyértelmű jelei kezdtek látszani a leépülésnek. Csak akkor ült józanul autóba, ha messzebbre kellett utaznia, de ez ritkán fordult elő. Az ő élettere egyre inkább a falura és a szőlőhegyre korlátozódott. Többször totálkárosra törte az autóját, néha a faluszéli patakban kötött ki. Nem számít, lesz másik! No és a falusi rendőrök? Akik régóta jól ismerték? Inkább elfordították a fejüket. Így aztán furcsa dolgok adódtak: amikor emberünk autójával ismét megcélzott egy útszéli fát, s ismét rapityára törte az autóját, a rendőrök segítették ki belőle. Olyan részeg volt, hogy nem tudott kiszállni, és a haja szála sem görbült!