Amikor azt mondják egy romantikus vígjátékra, hogy „nagyon francia”, jellemzően az olyan filmekre gondolnak, mint a Mindenütt férfi. Az eredeti cím is tipikusan franciás: Iris és a férfiak (Iris et les hommes). Az angol változat (It’s Raining Men) pedig szintén pontosan foglalja a történetet, egyben megidézi a filmben elhangzó Geri Halliwell-dalt. A kiforgatott cím tükrözi, amit látunk: az életközépi válsággal küzdő Iris valóban arra döbben rá, hogy mintha csak férfiak potyognának az égből, a társkeresőkön minden percben tíz jelentkező keresi a kegyeit. A férje mellett társas magányban élő nő a mellőzöttség miatt egyre elkeseredettebb, nincs önbizalma, közben folyton másokért rohan, sosem magával foglalkozik. Amikor viszont azt a tanácsot kapja, hogy töltse le a kapcsolatból kikacsintgatóknak létrehozott alkalmazást, hirtelen egy csapásra megváltozik az élete. Rádöbben, hogy nem kell többé menekülnie, bátran belevetheti magát az élvezetekbe. Az élete hirtelenjében az ellenkezőjébe csap át, a kezdeti bizonytalankodás után pedig egyre inkább rátalál önmagára az egyéjszakás kalandokban. A néző pedig, aki eleinte sajnálja őt és drukkol neki, egyre inkább azt érzi, Irisszel elszaladt a ló: az életben elengedhetetlen önkényeztetés egyre inkább önzésbe csap át.
Laure Calamy a főszerepben viszont biztosítja, hogy mikor már csak rosszallóan ingatjuk a fejünket, akkor se tudjunk igazán haragudni rá. A színésznőnek ehhez különösképp meg sem kell erőltetnie magát: van benne valami eredendő báj, kedvesség, ami tökéletes csetlő-botló komikává avatja. Egyben hozzájárul ahhoz is, hogy még amikor a legjobban idegesít minket a film sablonossága, egyszerűsége, akkor is kellemesen elszórakozzunk, szívesen kövessük őt. Az eszünkkel persze tudjuk, hogy Caroline Vignal sablonparádéja inkább kívánkozna tévéképernyőre, levont tanulságai pedig minimum megkérdőjelezhetőek. Ha már teljesen elhidegültünk párunktól, dobjuk fel a dolgot pár tucatnyi szeretővel, az majd segít visszahozni a tüzet? Végül is bármi megtörténhet, de azért életvezetési tanácsokat ne ettől a bájos kis limonádétól várjunk.
Amiben viszont erősebb, az a kortárs közeg ügyes játékba hozása, például a folyamatosan áradó üzenetek valós interakcióba játszásával. De a szégyentelenül önfeledten bedobott utcai zenés jelenet is inkább szórakoztat, mintsem hitetlenkedő elhatárolódásra szólít fel. És akár a film által elég jól megmutatott különbözőségen is érdemes elgondolkodni: míg a nő, ha ismerkedni szeretne, ezer férfi ugrik rögtön, addig a férfinak sokkal inkább kell megküzdenie azért, hogy akár egyetlen nő észrevegye.
Caroline Vignal filmje leginkább azoknak való, akik annyira szeretik a nagyon franciás francia filmeket, hogy tényleg az utolsó ilyet is képesek teljes odaadással nézni. Mások sem fognak persze feltétlenül szenvedni, a Mindenütt férfi humora időnként még egy-egy mosolyt is képes a néző arcára csalni. A vége, ahogy a történet egésze, abszolút kiszámítható, de hát nem is nagyon várhatunk mást. Azért ha az ember valóban színvonalas, ötletes és intelligens francia romantikus dramedyre vágyik, ezerszer inkább ajánlom egyik tavalyi kedvencemet, A szerelem természetét.
Mindenütt férfi. Francia vígjáték, 98 perc. Rendezte: Caroline Vignal. Július 4-étől a mozikban.
