Generációk harca

Nektek ahhoz ki kell halnotok! – ezt a mondatot vágtam negyedszázados koromban a hetvenes éveiben járó rádiós veterán, Fodor János arcába, amikor nyílt és őszinte kíváncsisággal faggatott arról, hogy Magyarhon szerencsésebb történelmi pályára állhat-e valaha. Egykori mentorom ugyan teljes joggal hördülhetett volna föl, ám a provokatív választ nemcsak, hogy nem vette zokon, de azonnal dekódolta is az üzenetet: politikai generációváltásra, azaz egyfajta közéleti reformációra van szükség.

Vágyálmom az elmúlt esztendőben rohamléptekkel kezdett valóságba fordulni. Bár Fodor hála Istennek mind a mai napig él és virul, a hatvanasok klubját erősítő Orbán-Gyurcsány duót szűk húszassal fiatalabb figura hívja tetemre, ráadásul a dohos kádárizmusban szocializálódott közszereplő-réteget is napról napra, centiről centire szorítja vissza a Youtube-Insta-Tiktok triumvirátuson praktizáló influenszerhad. Harminc alatt ugyan a legtöbben még mindig igyekeznek magukat távol tartani a politika posványától, azt viszont nem különösebben nehéz észrevenni, hogy a mögöttünk álló hónapokban valami megmozdult, még a Tiszán túli világban is

Az ancien régime tagjai ugyanis korántsem képesek már egykori fényükben tündökölni. A satnyulás jelei minden egyes közszereplésük során tetten érhetők, ugyanakkor szellemi képességeiknek még mindig teljes egészében birtokában vannak, így korántsem váratlan, hogy mind a jelenlegi, mind a bukott miniszterelnök detektálja politikai közösségeik lassú, de biztos sorvadását. Ennek következtében pedig mindketten teret engednek annak a Z-generációnak is, akik támogatása az idő előrehaladtával egyre keményebb valutává válik a politika piacterén.

Ezért is fordulhat elő, hogy Orbán Viktor strasbourgi sajtótájékoztatóját egy mindössze 19 esztendős DK-s srác magánakciója teszi emlékezetessé, vagy az, hogy a hetek óta közbeszéd tárgyát képező Orbán Balázs-nyilatkozat egy olyan podcastben hangzik el, melynek társházigazdája a húszas éveinek közepén járó mandineres zsurnaliszta, Kohán Mátyás. Az sem véletlen, hogy a miniszterelnök legutóbbi tusványosi szeánszán kiemelt figyelmet fordított a közéletre fogékony fiatalokra. Ugyanakkor a vízió, miszerint a következő évtizedek harca a mindenmentes latte avokádó-fogyasztók és a nemzeti szalaggal átkötött, féldekás stampedliben felszolgált birspálinka-kedvelők között zajlik majd, sokat elárul arról, hogy a kormányfő mennyire tévesen, sőt, kártékonyan szemléli a társadalmi folyamatokat.

Minden tiszteletem a közélet fiatalokra nyitott szereplőinek azért, hogy végre egyre inkább teret engednek az új generációnak, köszönjük szépen! Ugyanakkor szeretném megkérni az így eljáró figurákat, hogy tessenek már meghagyni nekünk annak jogát, hogy eldöntsük, miféle ideológiák meg törésvonalak mentén is szeretnénk egymással szembehelyezkedni – már ha egyáltalán van ilyen szándékunk. E generáció politikailag aktív szelete éppen annak lehetőségére áhítozik, hogy feldolgozza, majd maga mögött hagyja azokat az évtizedes társadalmi traumákat, amit felmenőiknek még nem sikerült. Aki pedig passzivitásba vonul, az pontosan ugyanezt kívánja, mindössze annyi változtatással, hogy a tiltakozás helyett a kivonulás metódusát választja.

Mindenesetre érdemes megértéssel viseltetni azon közszereplők irányába, akik sérelmeket hurcolnak magukban, és a bennük élő frusztráció határozza meg a világhoz való viszonyulásukat, hisz nagyobbik részük nem tehet róla, hogy képtelen volt meghaladni szülei és nagyszülei örökségét. Azért viszont már joggal lehet rájuk haragudni, hogy a bennük dúló indulatokat és ellentéteket ők maguk is át kívánják ragasztani az ifjabbakra. Amikor a politikai elit úgy kívánja megkonstruálni számunkra a világot, hogy szembeállítja a diplomást a szakmunkással, a népit az urbánussal, a jobbost a balossal és a nemzetit a globálissal, majd felküld bennünket a pástra, hogy még mi, a XXI. században felnövők is az ő meccseiket vívjuk az ő XX. századi szabályaik szerint, az ténylegesen történelmi mértékű károkat okoz.

Az elmúlt évtizedek legfőbb tanulsága pontosan az, hogy az előttünk tornyosuló közösségi kockázatok, mint amilyen a globális népvándorlás, a növekvő társadalmi szakadékok, a techcégek határokon átívelő túlhatalma vagy az éghajlatváltozás egész egyszerűen nem kezelhetők akkor, ha identitásunkat régi korok traumáiból és konfliktusaiból huzalozzuk össze. Ezért is nyomja hatalmas felelősség a politika színpadára újonnan fellépő magyar fiatalok vállát, hisz dönteniük kell arról, mit fogalmaznak meg célként: azt, hogy elődeik értelmetlen csatározásában győzelmet arassanak, vagy annak megértését, hogy ha magyar a magyart henteli, akkor elveszítjük önmagunkat.

E dilemma bőven túlmutat azon, hogy valaki Orbán és Gyurcsány párosából bármelyiket vagy éppen az őket kihívó Magyar Pétert támogatja. Meggyőződésem, hogy egy fiatal abszolút legitim módon lehet akár az aktuális hatalom pártfogója, akár a rendszerrel bármilyen formában is szembehelyezkedő kurzus kedvelője, teljesen függetlenül attól, hogy az ország melyik szegletében lakik, milyen végzettséggel bír, vagy attól, hogy miképp fogyasztja reggeli kávéját. A kérdés sokkal inkább abban lakozik, hogy annak a generációnak a tagjai, akik számára a 2010 előtti világ már csak gyermekkori emlék, mily módon tekintenek a jövőben egymás gondolatiságára: egyfajta honfitársi ideaként, vagy éppen nyomorult problémahalmazként.

Ha előbbi felfogás nyer teret, akkor még mindig van némi esély arra, hogy az áhított szerencsésebb történelmi pálya felé gravitáljon a nemzet. Amennyiben viszont továbbra is az utóbbi paradigma határozza majd meg a hazai közérzületet, tartok tőle, elveszítjük közös jövőnket, de meglehet, hogy az egész jövőt.