A kormányzó és a híd

Azon a hídon én mindig féltem. Rémisztő volt a síneken gurulni. Igazából most sem nagyon szeretek autóval villamossínekre hajtani, akkor azonban végképp para volt, hogy bármikor szembejöhet egy vonat. Persze igazából nem jöhetett szembe. Mielőtt a vonat ráfutott volna, a hidat lezárták az autók elől. Én mégis tartottam attól, hogy egyszer valami elromlik, valamit félrenéznek, mi meg megyünk a hídon, és szemből fölbukkan egy megállíthatatlanul közeledő mozdony. Vagy esetleg hátulról üldözőbe vesz. Melyik a gyorsabb: az expresszvonat vagy a Skoda 105-ös? A benti visszapillantó tükrön keresztül mindig figyeltem apám arcát, ám soha nem láttam félelmet rajta. Pedig én mennyire rettegtem! Azt is próbáltam elképzelni, mit csinálnék, ha én lennék a sofőr, és egyszeriben ott robogna a hídon velem együtt a föltartóztathatatlan szerelvény. Lefékeznék, kiugranék a kocsiból, vagy rálépnék a gázra, és áttörném a sorompót? Eleve milyen hülye ötlet volt a kettőt egymásra ereszteni. Vagy vasút, vagy közút legyen.

Persze minden alkalommal simán, zökkenőmentesen átjutottunk a folyó egyik partjáról a másikra. Olyanra se emlékszem, hogy vonattal találkoztunk volna. Mármint hogy emiatt lezárták volna a sorompót, és várni kellett, míg a szerelvény elhalad. A híd mégis beleégett a kiskamaszkori emlékeim közé. Az is lehet, hogy már a génjeimben hordozom magammal, családi örökség gyanánt. A nagyapám ugyanis ott volt a híd avatásán. Egyszer elmesélte, hogy történt. Vagy legalábbis ő hogyan emlékezett rá.