Olvasom Gazda Albert hat évvel ezelőtti, egykori nemzetes cikkében, hogy a haza nem az állam, még csak nem is a nemzet, sem a tűzijáték augusztus 20-án. Vagy 27-én. Viharban, anélkül, előrejelezve vagy sem. Hiába, jobb témánk, úgy tűnik, a jövőben sem igen lesz. Pedig lehetne bőven, kollégánk adott is tippeket, hol érdemes keresni a hazát: „Fekete Ibolya futóbolondjai a moziban, Gion Nándor életműve az első betűtől az utolsóig, a fények a Lánchídon, a por a Sziget Fesztiválon.” Végre újra lehetett Sziget Fesztivál is, de koncentráljunk most Gionra, erre az idei kerekebb évforduló remek alkalmat ad. Épp húsz éve, augusztus 27-én hunyt el ugyanis az előző század fontos írója, mindössze hatvanegy éves korában. Tűzijáték helyett gyújthatunk gyertyát is a Börtönről álmodom mostanában szerzőjének emlékére. Sokkal többet kellene beszélnünk róla, mint elmaradt vagy megtartott tűzijátékokról.
A haza része volt Gion Nándor mindig is, vajdasági életében ugyanúgy, még ha neki fontos is volt, hogy végül magyarországi író lehessen. Már ötvenes éveiben járt, amikor ezt végül megtehette. Ahogy ő fogalmazott, egész életében magyarországi írónak készült.
Addig viszont csinált mindent, ahogy azt Bányai János felidézte a Holmiban közölt nekrológjában. Volt rádiós újságíró és főszerkesztő, színházigazgató, közben az Új Symposion szerkesztőségének tagja, regényei pedig már a hatvanas évektől fogva jelentek meg. Sőt, még forgatókönyveket is írt, többek között A vád címmel, de eleve a munkáit is előszeretettel filmesítették meg. A nyolcvanas évek közepén András Ferenc vetette bele magát az életművébe, így születtek meg a Sortűz egy fekete bivalyért és A kárókatonák még nem jöttek vissza filmadaptációi.
Akkori slágerregénye a Börtönről álmodom mostanában, amelynek meglehet, címe több emberhez is elért, mint maga a kötet. Pedig hol másutt találkoznánk irodalomkedvelő éjjeli őrökkel, a költészet iránt rajongó köztörvényesekkel? Igaz, lehűt bennünket, hogy reménykednünk túlzottan nem érdemes: „A szeszkereskedelemből még lehet egy újabb költészeti színpad, a költészetből viszont sohasem lesz jó üzlet.” Ha jó üzlet nem is, botrány azért még igen. Így történt indulásakor, a Testvérem, Joáb megjelenése után, amikor is Bányai szerint nem annyira irodalmi, mintsem eszmei-politikai viták kísérték pályáját. Nem volt könnyű kötet, az tény, a langyos középszerrel nem alkudott meg. Ennek következtében aztán a Forum Kiadói Tanácsa 1969. júliusi ülésén arra jutott, hogy a regény torz képet fest a társadalomról, mintha csak a korrupció és a kétszínűség uralkodna abban. Micsoda képtelenség, nem igaz? És még a 68-as eseményekre adott reakciók is megjelennek benne.
De legalább az írók részvételével tartott tanácskozás végén arra jutottak, hogy a regényt így is meg kell jelentetni, megítélését az olvasókra és a kritikára bízni. A vitában akkor részt vett többek közt Tolnai Ottó, Végel László, Bori Imre és Bogdánfi Sándor, a Kiadói Tanács álláspontjától elhatárolták magukat, és követelték a könyv azonnali megjelentetését. Bori Imre a Magyar Szóban megjelent kritikájában azt is írta: „a Testvérem, Joáb az utóbbi évek egyik legtöbb tanulsággal szolgáló regénye – éppen ezért, meggyőződésem szerint, az ellentétes vélemények pergőtüzét el nem kerülheti, annál inkább sem, mert minden izében egyúttal »provokatív« alkotás is. (…) Főhőse korrumpálódásának története ugyanis a jónak és rossznak (…) sajátos küzdelméből következik: emberi sorsok keresztezési pontjai alakulnak ki, s ezeken játszódik le a csata a főhős lelkéért”. Bányai ehhez azt fűzte hozzá későbbi nekrológjában: a megfigyelés, hogy a birkák „egy nyikkanás nélkül hagyják magukat leszúrni”, csak gazdagodott jelentésében a megjelenés óta.
Regények és novellák sora következett aztán, kikhez pedig a Latroknak is játszott tetralógia, másokhoz az Olyan, mintha nyár volna novellacsokra került közelebb. Kurucz Gyula eközben úgy fogalmazott a hetvenes évek közepén az Élet és Irodalomban, hogy az előző évek egyik legjobb magyar nyelvű regényének a Virágos katonát tartja.. „A Testvérem, Joáb harsány hangütése után a megértés sztoikus mosolya ült ki Gion arcára, amikor zavart lelkű, hóbortos, sokat tudó és sokat sejtő, sorra rendhagyó hőseinek mágikus és fantasztikus kalandjairól számol be, távolságot tartva tőlük még akkor is, amikor első személyben szólal meg” – foglalta össze Bányai. Ezek a mágikus és fantasztikus kalandok azóta sem hagynak nyugodni bennünket.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/36. számában jelent meg, szeptember 2-án.
