A vers kérdez

Lovamra patkót senki nem veret,
Be szerencse, hogy senki sem szeret:
Döcögök, lógok követlen úton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.

S a rossz úton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?

Ezt a jól ismert Ady-verset a benne szereplő, mit szereplő, főhősként azt beragyogó ellovan felől kell olvasni, ízlelni, értékelni. Fogjuk is, ez terv. De mert sorozatcímig emelkedik a vers cím, én is döcögök (máshol: kocogok), lógok előbb kicsit a megszólaló, szavával megállító, az emberi viszonyokba-történésekbe bekéredzkedő, máshol abba egyenesen berontó állati megszólalások körül. Kezdve azzal, hogy az emberi hangot használó, magát az ember társának tekintő állatok léte csak a felnőtteket lepi meg, a mesékben otthonos gyerekek tisztában vannak a jelenséggel. Az állatsegítőkkel, azaz olyan mesebeli állatokkal, akik a hőst a kalandok során – általában annak jótéteményére adott hálaként – támogatják, tanácsolják, szorult helyzetéből kimentik. A mitológia is tele van ilyen esetekkel, Homérosz Iliászában a hős Akhilleusznak jósol is (végzetes jövőt) a lova. Személyes kedvencem egy szamár a Bibliából, történetét mondás is őrzi, bár nem teljesen pontosan. Ugyanis Bálám szamara nem bambaságból, tehetetlenségében állt meg és nem ment tovább a történet szerint az úton, hiába verte meg háromszor is a gazdája, hanem mert olyat látott (az Úr angyalát), amit a gazda nem. Mindez ugyanarra mutat: csodás beavatkozásra ott, ahol az emberi lehetőségek valamilyen okból nem működnek, nem működhetnek.