És kozolt vettél már?

A történet még a szocialista időkből származik, amikor természetesen szó sem volt schengeni határokról meg korlátozás nélküli utazgatásokról egyik országból a másikba. Izolálva voltunk, még a testvéreknek kikiáltott szomszédos országoktól is, a határokon átjutás hosszadalmas procedúra volt. Izgultunk, hogy ne legyen semmi gond, mert akár egy pecsét hiánya is a feje tetejére állíthatott mindent. Vagy egy rossz napot kifogó határőr, aki aztán mindenbe belekötött, s ha valaki mindenképp akar hibát találni, akkor az talál is. Amatőr kórus voltunk, de ebben a kategóriában már magas polcon tartottak minket nyilván, végigturnéztuk fél Európát. Egy idő után természetesen már rutint is szereztünk a határátkeléseket illetően. Tudtuk, hogy ha a vámosok kinyittatják a buszunk csomagterét, akkor automatikusan mindig a legfeltűnőbb színű bőröndöt fogják kikérni és átkutatni, ezért tudatosan úgy pakoltunk, hogy ezt számításba vettük. Mindig bejött.

Sajnos abba semmiféle beleszólásunk nem volt, hogy milyen buszt kapunk, bár ezzel igazából soha nem volt probléma. Sokkal dominánsabb volt a sofőr személye, ami meghatározó egy ilyen út alkalmával. Gyakran egész napokat töltöttünk a buszon, s az összezártság – ha nem iszunk eleget – különböző frusztrációkat hoz felszínre, mert bár egy kórus voltunk, ennek ellenére ahányan, annyifélék. S ha kaptunk a volánhoz egy szekáns figurát, az bizony el tudta rontani a hangulatot. Ennek természetesen az ellenkezője is igaz, mert voltak egészen szenzációs figurák is a gépkocsivezetők között, akikkel utána még sokáig tartottuk a kapcsolatot, s boldogok voltunk, ha a legközelebbi alkalommal ismét közülük kaptunk valakit.

Egy cseh út alkalmával egy fiatalember, Béla ült a busz volánjánál. Már ránézésre is sejteni lehetett, hogy az egekig van pumpálva az egója, ehhez ugyanakkor meglehetősen kevés észbeli képesség párosult. Mindezt nagyon hamar megtapasztaltuk: folyamatosan pattogott, intézkedni próbált, s ha bármi ellenvetést tapasztalt, rögtön azt kezdte hangoztatni, hogy igenis ő a felelős az egész társaságért, ezért elvárja tőlünk a tiszteletet. Annyi már nem fért a fejébe, hogy a tiszteletet nem elvárni, hanem kiérdemelni kellene – de nem tudtunk mit tenni, a helyzet adott volt, ezzel kellett együtt élni. Természetesen belénk bújt a kisördög, nem voltunk azok a fajták, akiket csak úgy terrorizálni lehet. Észrevettük, hogy Béla minden megállásnál azonnal az üzleteket keresi, és szenvedélyesen vásárol, hangoztatva, hogy mindez a családjának lesz ajándékba. Emellett folyton azt leste, mások mit vesznek, s főleg az iránt érdeklődött, mi mennyibe kerül, mert mindenáron nagyon jól akart járni. Ez adta az ötletet.