Forgácsok

Istenem, hiszen mi sem lehet fontosabb éppen nálunk, mint a rend, akármilyen rend, de olyan, amely belőlünk nőtt ki! Ebben van a reménység és – hogy úgy mondjam – a pihenés: legyen valami végre, ami megépült, s nem ez az örökös rombolás, a mindenfelé röpködő forgácsok, a rom és a szemét, amelyből kétszáz esztendeje nem sül ki semmi.

Ha jól számolok, kereken három évtizednyi szünet után olvastam ismét Dosztojevszkijt. Azelőtt volt egy korszakom, amikor sokat, és nagyon szerettem őt, különös tekintettel – nem, nem a Bűn és bűnhődésre, sőt nem is A Karamazov testvérekre, hanem – A félkegyelműre és az Ördögökre. A nagyregények közül azonban furcsa módon kimaradt nálam A kamasz. Ez a hiányosságom nemrégiben felajzott valahogyan, és elhatároztam, hogy pótolok. Még réges-régen hallottam vagy láttam valahol, hogy Dosztojevszkijt fiatalon célszerű fogyasztani, és ha megidősödünk, akkor Tolsztojhoz kell nyúlni, már amennyiben orosz klasszikusok forognak fenn a terítéken. Értem, miből adódhatott a bölcs ezen állítása, de fogalmam sincs, hogy igazat kellene-e adnom neki, ki fogom próbálni, ha muszáj, erőnek erejével, elszántságra szükség lesz, néhány éve sokadszorra is beletört a bicskám a Háború és békébe.