Megyek Helsinkibe – jelentem be egy napon Utajärviben, az idősotthonban, ahol önkéntes segítőként dolgozom. Elgondolkodva azon, hogy amikor Finnországban Helsinkibe indul, valójában hova is megy az ember. „Föl” nem mehet, hiszen Helsinki a legtöbb finn településtől délebbre fekszik. „Le” sem indulhat, mert hogy is nézne ki: lemenni a fővárosba… Egyszerűen csak megyek, amit önkéntesként bármikor jogomban áll megtenni.

Ajándékozok hát magamnak egy hosszú hétvégét, kiváltva ezzel a filippínó gondozók csodálkozását. Szemükben már az Utajärvi és Oulu (Finnország ötödik legnagyobb városa) közti 55 kilométer is ritkán megtehető távolság. Az ötszáz kilométer Helsinkiig pedig egyenesen beláthatatlan utazásnak tűnik. Nekik most ez a 2500 lélekszámú, csöndes kis északi falu jelenti a mindent: munkát, célt, biztonságot. Az életet.

Oulutól Helsinkiig autóbusszal nyolc óra az út, vonattal öt és fél óra alatt lehetne megtenni, és vitathatatlan: még kényelmesebben is. De hát a vonatjegy drágább, mint az Onnibus (magyarul: Szerencsebusz) néhány eurós kínálata. Ráadásul jelképes felárért az első ülésről, lábamat a szélvédő peremén pihentetve, térképszerűen követhetem az északiról délire változó tájat. Nosztalgia is számomra ez a utazás. Oulu alatt, a tyrnäväi elágazásnál például, arra emlékszem: egy esős szombaton itt stoppoltam délnek, Tampere felé. Szerencsém volt. Egyetlen teherautóval, egyhuzamban tettem meg az utat, csak a fáradó sofőr kedvéért megszakítva egy-egy kávézás erejéig a végtelennek tűnő utazást. Tovább buszozva, kétszáz kilométer után már Viittasaarinál tartunk: itt balra fordulva jutottunk el Liisáék nyaralójához. Nyaranta a partra húzott hálóból órákig szedegettük, aztán felfüstöltük a halzsákmányt. Újabb száz kilométer, és Finnország második legnagyobb tava, a Päiänne partján járunk. Sysmänél felismerem a kis öblöt az út mellett: évtizedeken át innen eveztünk ki Tuijáék szigetére. Ma már nem lenne szükség csónakra: a főutat híd köti össze a szigettel.