Hóesés

Szép volt a táj, a szó, hogy: „Havazik!” (Szabó Lőrinc: A tél rajzai)

Hogy Eliza Doolittle, a virágárus lány megtanulja-e valaha is az előkelő angolt, azt így előre nem lehet tudni. Száján egyvégtében ömlik a nyúlós szóiszap. Ha az utcán nem jár arra Higgins professzor, a fonetika neves tudósa, a lány marad, aki volt; harsány utcai szószátyár. Orvosügyeleti szoba, késő este, a nagyszerű filmet nézem.

Ma alig tudtam a kórházba jutni. Elkéstem csúfosan. Dél felé érkezem. – Mi van, öregem? Mégiscsak ideértél? – kérdi kollégám, bevallja, ő is fél kilencre jött, máskor hajnali úszással kezdi a napot a Széchenyiben. Angyalföld pereméről autózik a Városligetbe, tempózik fél órát, hétkor talpig fehérben áll a folyosó fordulójában, kórtermein is túl van már. Ma ő sem kocsival jött, képzeld, öregem, egészen betemette a hó, meg sem próbáltam előkaparni.

Sashalmon lakom, nyáron mintha üdülőben, sokan pokrócon hevernek a lakótelepi park lombjai alatt, a kerti ivócsapról strandolnak. A tél meg olyan, mint a fővárosban másutt; havas, latyakos, a gyerekek szánkózva rajcsúroznak, a boldog visítás a mindennapokhoz tartozik, akár nyáron a betonpályás labdadöngés. 1986 szilveszterét társaságban, vidéki panzióban töltöttem, csendes vigalom Himnusszal, nosztalgiával. Az újév tizenegyedik napján, vasárnap barátom és felesége vacsorára vár. Amikor kilépek az utcára, ugyancsak havazik. De nagyon. Vaskos, sűrű pelyhekben. Az autómat máris eltüntette, nem bajlódom, visszafordulok.