Kézmosás extrákkal

Megérkezik a futár fiú a Margherita pizzámmal. Óriási, vízhatlan táskájából gyakorlottan húzza elő a megfelelő kartondobozt. Átveszem a pizzát. Donald kacsás maszkja fél arcát eltakarja. Összehúzza a táskája cipzárját. Megköszönöm a pizzát, elbúcsúzom – ő szótlanul áll, és várakozik az ajtóban, tekintete tétovaságot fejez ki. Mintha nem tudná, mi a házhoz szállítás soron következő lépése. Mintha nem lenne biztos benne, hogy kézbesítés után a futár feladata az, hogy távozik.

Már fizettem, mondom, bólint, tudja, sőt szóban megerősíti, hogy a fizetés az online rendelés során, a bankkártyám adatainak megadásával megtörtént. Tehát a folyamatnak ezt a részét ismeri, csak a pizza átadása utáni teendővel kapcsolatban bizonytalan. Ó, borravaló, hát persze, jut eszembe, arra vár, sajnos nincs készpénzem, apróm sincs, ezt közlöm is vele sajnálattal, bólint újra, megérti, nincs baj. Egy-két húszasom mégis van, mondom enyhe szégyenkezéssel, azokat odaadom, ha kéri. Nem kéri. (Mennyi minden elmondható szem- és szemöldökjátékkal, a fej mozgatását be sem kell kapcsolni a kommunikációba; egy év alatt jól megtanultuk, hogyan kell az orr fölötti területről küldött üzeneteket olvasni.)

Nem megy a futár. Marad. Előre néz, engem néz. Elhatározom, hogy háromig számolok magamban, és háromra, egy újbóli elköszönés ritmusára becsukom az orra előtt az ajtót. Faragatlan húzás, tudom, de muszáj kilépni a szituációból, folytatni kell az életet, a pizzám másodpercről másodpercre hűl, szerintem már nem törik, csak hajlik. Egy, kettő, há… nem mozdul. Felemeli, majd leengedi a kezét, mint aki szót kér, végül kinyögi, mit akar: be szeretne jönni kezet mosni.