Kiért szól a harang?

Éjszaka van. Az a fajta nyúlós, álmatlan, zaklatott éjszaka, amikor az elalvási rítusokat kegyetlen kacajjal gúnyolja ki az alaktalan, mégis sűrű, számító szorongás. Furcsa egybecsengése az eseményeknek: rövid időn belül kétszer egymás után botlok bele (egy kéziratot gyomlálgatva, valamint Niall Ferguson történész Civilizáció című könyvét olvasgatva) az angol költő, Shakespeare neves kortársa, John Donne magyarul is gyakran hivatkozott (és Hemingway regénycímének köszönhetően is ismert) egyik Ájtatosságába (Sőtér István fordítása). „Senki sem különálló sziget; / minden ember a kontinens része, / a szárazföld egy darabja; / ha egy göröngyöt mos el a tenger, / Európa lesz kevesebb, / éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, / vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; / minden halállal én leszek kevesebb, / mert egy vagyok az emberiséggel; / ezért hát sose kérdezd kiért szól a harang: érted szól.”

Talán nem is kellene mást tenni ebben a mostani, vészterhes és gyomorszorító időben, amikor Európa a saját nyomasztó múltját kénytelen újraélni, csak itt hagyni ezeket a sorokat. Hiszen meditációnak szánta őket a szerző. Elgondolkodni például azon, hogy nem lettünk-e valamiképpen mi, akik a világ mégiscsak szerencsésebb részén élünk, szigetek. Megannyi kis mérges, a maga igazának keresésébe és felmutatásába belefáradt választófejedelemség, mely naponta küld hadüzenetet és kiáltványt a világ népeihez a közösségi média felületein. Átélhető-e vajon ilyen feltételek mellett az a rejtélyes óceánérzés, vagyis a nagy egészbe illeszkedés érzésétől való megérintettség, amiről Arthur Koestler számol be, aki ezt a misztikus élményt a halál árnyékéban, a kivégzőosztag előtt állva tapasztalta meg? És vállalható-e az ezzel járó felelősség?

A teljes cikket a Magyar Hang március 4-én megjelent, 2022/10. számában olvashatja el. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!