Mindannyiunk keresztje

A temetés a húsvét előtti legutolsó szép tavaszi kora délutánon volt. Mama – ahogy az unokái hívták –, kilencven évet élt. És ennyi gyönyörű rózsakoszorút még életemben nem láttam. Errefelé, az Alföld végképp izgalmatlanná apadó hegyek alatti, északi peremvidékén úgy tartja a szokás, hogy a szertartás utáni hat hétig marad valamennyi ékesség a síron. Nem volt meg ez nekem elsőre, nem ismertem ilyet, aztán, amikor néhány nappal később visszatértünk összerendezgetni a szélfútta délelőttök, viharos délutánok kócolta virágmauzóleumot, értettem meg, hogy mindez, a rozsdásodva lankadó, töppedve színehagyó gyászmező az elmúlás hibátlan emlékműve, hisz napról-napra, hétről hétre hasonképpen fogy el az életünk. Szegényeké, gazdagoké, okosoké, ostobáké, boldogoké, és nyomorultaké, mindannyiunké. Ha másban nem, ebben bizonyosan osztozunk.

Rút meteorológia szituáció dúlt hát megint, ahogy megszoktuk idén március-áprilisban, az az alig napsütéses, inkább morcosan koszos fekete felhős szürkeség, ami a naptárra nézve kiskabátba bolondítja az embert, hogy aztán a naiv áldozat az első kint töltött percekben tokáig ráncigálja a cipzárt, és fagyoskodva csapkodja a felkarját, mintha ez az ősi koreográfi a valaha is képes lett volna bármiféle plusz hőt teremteni.

A temető kapujától a legkitaposottabb ösvény közvetlen a közcsaphoz vezet, ide, pár méterekkel mellé teszik le mindig a gyászhulladékgyűjtő vaskonténert, hogy az elmúlás elmúlásának bizonyítékai mindjárt a belépéskor köszöntsék az érkezőket. Sokat szoktam ezen gondolkodni, hogy valami jelkép lehet ez is, de valójában logisztikai észszerűség, mert ez az a placc, ahova legegyszerűbben betolat a konténeres teherjármű.

A teljes cikket a Magyar Hang április 22-én megjelent, 2022/17. számában olvashatja el. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!