Nagyon nehéz belátnunk, hogy valamire nincs szükségünk

Az emberek szisztematikusan figyelmen kívül hagyják azokat a problémamegoldásokat, amelyek meglévő struktúrák elvételét kívánják, és legtöbbször a hozzáadást részesítik előnyben. Ez a preferencia az élet megannyi döntéshozatalánál érezteti hatását, és számos problémát szül. Mégsem tudunk tőle szabadulni, hiába próbálunk.

Képzeljünk el egy duplóból épített házat, amelynek tetejét mindössze egy oszlop tartja az egyik sarkán. A tető másik sarka alatt áll egy baba, és a mi feladatunk az, hogy úgy építsük át a legegyszerűbben a szerkezetet, hogy a tető akkor se omoljon a babára, ha a tetőre újabb téglákat pakolunk, és minden újonnan beépített kocka költségekkel jár (bár el is vehetünk téglát, ha úgy tartja kedvünk). Mi a probléma értékelésében előnyben vagyunk a Virginiai Egyetem kísérletében szereplő alanyokhoz képest, hiszen tudjuk, hogy ez a cikk az elvétel figyelmen kívül hagyásáról szól. A legtöbb résztvevő inkább újabb tartóoszlopokat épített a tető többi sarka alá, pedig mindössze egy téglát kellett volna elvenni, és a tetőt áthelyezni a nagy építmény tetejére.

A Nature-ben közölt tanulmány, amely számos problémamegoldó pszichológiai feladat eredményeit ismertette, ugyanabba az irányba mutat: az emberek alig választják a kivonással járó megoldásokat. Inkább hozzáépítenek, továbbfejlesztenek, rápakolnak, de nagyon nehezen szánják rá magukat arra, hogy elvegyenek valamit.

Erről is olvashat még a cikkben:
• Milyen egyszerű példán keresztül mutatható még ki ugyanez az eredmény?
• Miért olyan nehéz elvenni vagy „rombolni”?
• Miért erősebb a szegényekben a birtoklási késztetés?
• Miért olyan nehéz belátnunk, hogy valamire nincs szükségünk?