Legújabb múltjaink

A régi mindig szebb és jobb, mint az új – mondta Lázár János építési és beruházási miniszter Fertődön, az Esterházy-kastélyban rendezett III. Mőcsényi Mihály Kertművészeti és Kerttörténeti Konferencián szeptember 29-én. Izgalmas, amikor egy politikus művészetfilozófiai fejtegetésbe kezd, különösen ha építészetről van szó, hiszen ott a felvetett esztétikai szempontokat már a gondolat megszületése pillanatában felülírják az ingatlanfejlesztő oligarchák érdekei. Ideális esetben tehát semmilyen tétje nincs ezeknek a megszólalásoknak, Lázár János messze fénylő gátlástalanságát mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül, ő ugyanis a kormány örökségvédelmi attitűdjét, vagyis a második világháború előtti állapotok kritikátlan visszaállításának vágyát volt hivatott szavakba önteni.

Az építészet és a befogadó viszonya szükségképpen aszimmetrikus, mivel az alkotások, legyenek bár az aktuális megfigyelő szolgálatára, mindig túlmutatnak az egyén életidején: az épület (általában) tovább él, mint az ember. Ebből következően a beruházások már az alapkőletételkor a jövőt hozzák játékba. De mivel nem a semmiből és nem a semmibe érkeznek, egy percre sem feledkezhetnek meg a múltról: a hagyományok feltárulása révén nyitnak új perspektívát saját maguk, a környezetük és az ember számára. Ennek persze még semmi köze az esztétikai ítélethez, ez csupán a létezésmódra vonatkozik, a kettő mégis szorosan összefügg, amennyiben ugyanis a szépségről és a jóságról – ez épület használhatóságáról – akarunk véleményt formálni, nem feledkezhetünk el az időről. Csakhogy „a régi mindig szebb és jobb” elv paradox módon éppen ezt teszi: felszámolja az időt.

• Mi „kényszeríti” a kormányt a „múlt” újraépítésére?
• Hogy teremtettek Orbánék vasbeton vázra szerelt hungarocellmagyarságot?
• Miért szükségszerű kudarc a kormány múltidéző szeánsza?