Őrségváltás

Rég jártunk erre először. Hat éve? Nyolc? Tíz? Nem számolja az ember, ha aztán rendre visszatér, és az Őrség olyan, hogy ide muszáj visszajönni, mert mégiscsak meg kellett volna fotózni azt a különleges faragással díszített csűrt, és vásárolni valami tököset attól a cuki-muki nénikétől ott, a már a fene sem emlékszik, melyik „szerben” az apró, egyutcás falu és a másik hasonló között félúton.

Döbbenetes a leépülés. Na, puff, ezt az ámátőr hibát! Mindjárt itt a legelején lelőni a „poent”! Mert hiszen minek eztán továbbolvasni? De úgy szakadt fel, akként tört elő a tanulsággyilkos vallomás, mint valami nekikeseredettségében fékevesztett segélykiáltás, a honfiúi kebel kétségbeesett süppedéséből felszakadó visszhangos sóhaj. Hogy baj van.