Aki Gorkij vasalóját és Sztálin kezét is megőrizte

Uram, nem az orromért szeretnek éngemet a nők – Szilvay professzort így fegyverzi le a magát Liliomfinak álcázott Szellemfi, majd kackiásan megigazítja lecsúszott nadrágját. Vérbő tréfák nagy étvágyú mestere ez a bájos ripacs, a Szigligeti-féle vándorkomédiás, akinek képe örökre összeforrott Pécsi Sándoréval.

Pécsi mindig ki akart lógni a sorból, különb vágyott lenni másoknál. Egy kilencéves korában kapott anyai pofon után határozta el: kitör a kispolgári közegből. Tizennégy éves koráig református papnak készült, de ekkor rádöbbent, a színház a valódi útja. Döntését azonban elhallgatta szülei előtt, mert tudta, úgyis elutasításra találna. A gimnáziumot követően szülei kedvéért iratkozott be a budapesti jogi karra, de két szemeszter után otthagyta az egyetemet. „Rendezőgyakornok lettem a filmgyárban. Filmrendező! Ez már másképp hangzott a családban, hiszen azt mindenki tudta, hogy egy filmes száz meg száz embernek parancsol. Ez pedig a kispolgári élet ideálja volt. Innen már csak egy vargabetű és mégiscsak színész lettem” – vallott a kezdetekről.