Répamese

„Apóka húzta a répát, anyóka húzta apókát, unoka húzta anyókát, macska húzta unokát. Egyszer csak kijött a földből a répa!”

Özvegy volt, tétova, félt minden változástól. Bankszámlát nem nyitott, hozza csak ki a postás a pénzt, majd még az automatával is bajlódjék, hogy a járandóságához jusson. Délben megjött a nyugdíja, éppen föltette volna a kredenc fölső polcára, amikor megszólalt a telefon. Vezetékes. Mobilja nem volt.

Egy kellemes női hang bemutatkozott, és még a cég nevét is megmondta, amelyről persze az öregember sosem hallott. A kedves hang figyelmeztette, hogy hamis pénzjegyek vannak forgalomban, amelyeket főleg az idősekre sóznak rá, mivel ők, szegények, rosszul látnak, és bíznak a hivatalos emberekben. „Meg tetszett kapni a nyugdíját?” – kérdezte. „Igen – mondta az öregember –, éppen most…” Ösztönösen elhallgatott. „Nekünk van egy gépünk, azzal átvilágítjuk a bankjegyeit, és megmondjuk, melyik hamis. Nem kérünk érte semmit, és nincs is messze a maga lakásától az irodánk. De ha nem akar bejönni, csak tegye ki a tíz- és húszezreseket az asztalra, és egyenként olvassa be nekem a bal alsó sarokban lévő számokat. Mi már abból sok mindent megtudunk.”

Kitette a tizenöt darab tízezrest a konyhaasztalra, fölvette a szemüvegét, és elkezdte bemondani a számokat. „O-ó! Jobb lesz, ha a bácsi bejön, nagyon gyanúsak ezek a számok.” Összeugrott a gyomra az idegességtől. Ajtó csapódott, hazajött a felesége. „Te meg mit csinálsz? Kivel beszélgetsz?” – förmedt rá az asszony. Kikapta a kezéből a telefont, és recsegős hangján belekiabált a kagylóba. „Ki van ott? Honnan tudja a számunkat?” A telefon kattant, letették.