Sokáig kell élni, és akkor belekáprázik a szemünk a tenger változásba. Szavak, hitek, célkitűzések fordulnak önmaguk ellentétébe, miközben senki sem fordul önmagába. Ami tegnap az igazság veleje volt, az mára csak egy üres velős csont.
Körmendy Zsuzsanna
Mindegy, honnan, de nem mindegy, mikor kapunk művészeti nevelést. Legjobb, ha a legfogékonyabb éveinkben. Aki jó alapokat kap, adott esetben még a tárlatvezetést is nélkülözni tudja.
A mai Magyarországon a nyugdíjas társadalom rendkívül rétegzett, és korántsem csak a nyugdíj összegének szempontjából.
Ki tudja, miért, de mindkét alkalommal, amikor megadatott, hogy Londonban tölthessek el egy hetet, komoly felfordulásba csöppentem.
Amikor már minden megvétetett, megfőzetett, minden köret odakozmált, minden sütemény széle megégett, minden sült kisült, amikor minden rokon jóllakott és/vagy megsértődött, akkor hirtelen át kellene váltani robotüzemmódból személyességbe.
A köznép elől korábban is elzárt, a sikeres árverés után pedig csak a milliárdosok házában látható képekhez, rajzokhoz, kéziratokhoz, metszetekhez nem ragasztózhatta oda magát az emberiségért felelős társaság egyetlen tagja sem. Ez volt az évszázad legolcsóbb biztosítása.
Vajon kinek vagyunk a volt gyarmata, hogy meg tudott érkezni hozzánk ez a világcsoda? Van idehaza jó néhány család, ahol két, sőt három autó is van. És most itt a határtalan lehetőség a szegényeknek: egyetlen szemüveg elég egy családnak!
Kint harminchét fok volt. Az egyik állomáson sokáig állt a vonat, valamire várt, senki sem tudta és senki sem kérdezte, hogy vajon mire. Idehaza a vonatok időnként leállnak és várnak, télen is, nyáron is.
Délben megjött a nyugdíja, éppen föltette volna a kredenc fölső polcára, amikor megszólalt a telefon. Egy kellemes női hang figyelmeztette, hogy hamis pénzjegyek vannak forgalomban, amelyeket főleg az idősekre sóznak rá, mivel ők, szegények, rosszul látnak.
A város tele volt derűs osztrák nyugdíjasokkal és némileg gondterheltebb magyarokkal, akik az éttermekben először mindig az árat nézik, aztán az ételt, és nem a fürdőben kérnek masszázst, hanem a kis utcák valamelyikének erre szakosodott üzletében, ahol olcsóbb a szolgáltatás.
Becsukta a szemét, mint aki alvásra vágyik, de megérezte magán az idegen pillantását, és pontosan érezte, hogy beszélgetni fognak, sajnos.
A „Sorstalanság” sokat köszönhet Nietzschének, egy helyen meg is idézi őt, mégpedig az Auschwitz-fejezet egy empátikus víziójában, amely feltűnően emlékeztet a Wannsee-konferenciára – írta Kertész Imre egy régi levelében.