Kit várunk?

Szentkuthy Miklós szerint az egyik legszörnyűbb kérdés a világon az, amit Keresztelő János tesz föl tanítványai útján Jézusnak: „Te vagy-é az eljövendő, vagy mást várjunk?” Elég sarkos kérdés. Igenlő választ erre csak az elhivatott ad – vagy a sarlatán. Mint ahogy egy grafomán lehet Krúdy-formátumú zseni, de lehet egy önmaga gyér tehetségével szembenézni nem tudó, könyvkiadókat ijesztgető dilettáns. A kérdés elhangzásakor Júdeában a várakozás olyannyira a levegőben van, hogy a nép a felebaráti szeretetet, alázatot és békességet hirdető keresztelő prófétáról már kezdi azt hinni, hogy ő a Megváltó. Ő azonban világossá teszi küldetését: „Eljő, aki nálamnál erősebb, akinek nem vagyok méltó, hogy sarujának kötőjét megoldjam.”

Hite tehát szilárd, de amikor helyzet van, elbizonytalanodik. Hogyan lehetséges, hogy hiába mondták el neki, Jézus betegeket gyógyít, halottat támaszt föl, visszaadja a vaknak a látását, és ő mégis kételkedik? Elképesztő üzenetet bíz a tanítványokra, nem lehetett fényes feladat az átadása: „Te vagy-é az eljövendő (azaz, aki megvált minket), vagy mást várjunk?” Vajon ha szemtől szemben áll Jézussal, akkor is fölteszi neki ezt a kérdést? Mert ez János kérdése, a tanítványok közbeiktatása csak dramaturgiai mesterfogás. Képzeljük el, hogy az esküvői fogadalomtételnél a vőlegény vagy a menyasszony a pap tanúságában azt mondja választottjának: vajon te vagy az, akivel érdemes nekem összekötni az életemet, vagy inkább még várnom kellene az igazira? Hol az a nő, aki egy ilyen kérdéstől nem fut el zokogva? És hol az a férfi, aki nem teszi föl ezt a kérdést esküvője előtt önmagának, barátjának, bizalmasának, vagy ha hívő, akkor Istennek? Keresztelő János fölrúgja az aranyszabályt, miszerint csak azt nem szabad megkérdezni elbizonytalanodásunkról, akit választunk, vagy aki hitünket táplálja. Vajon arra várt, hogy kétségeit eloszlassák? Vagy arra gondolt, hogy a csodatétel nem elég? Valami több kell?