Test, szégyen, szavak

Kinézetükkel küszködő, állandó barátnőéhségben szenvedő tizenéves lányokról szóló könyv akadt a kezembe. Krimit, lektűrt, limonádét szívesebben olvasok angolul, nyelvgyakorlásnak fogom föl. A történet ügyetlenségeit, a jellemrajz következetlenségeit is jobban tűröm, mert a stílust kevésbé érzékelem, mint anyanyelvemen. Annak idején a Zabhegyező magyarul nekem nagyobb élmény volt, mint később az eredeti, mert az angol szleng változó világát nem tudtam követni. Viszont pár éve nyaralás idején betegre nevettem magam egy lektűrön, amelyben a pajtában elszállásolt román vendégmunkás Rilkét idézett munkaadójának, az iránta romantikus érzéseket tápláló, gazdag hertfordshire-i asszonynak. Ha ezt a történetet magyar fordításban olvasom, a tizedik oldalnál lecsapom a könyvet. Angolul azonban mulatságos volt.

Az említett regény tinédzser hősnője egyfolytában küzd súlyfeleslegével és a mamájával, aki problémáira nem túl érzékeny. Az ezredfordulón keletkezett könyv idején a testszégyenítés még nem számított bűnnek, és túlsúlyos kamaszok fülébe még nem harsogták, hogy nekik nem lefogyniuk kell, hanem vállalni önmagukat. Korunk a tapintatot elképesztő tapintatlansággal, az érzékenyítést megdöbbentő érzéketlenséggel sulykolja. Tavaly egy több évtizedre visszanyúló népszerűségi listáról leparancsolták a Fat Bottomed Girls című Queen-dalt, mert a „nagy fenekű lányok” testszégyenítés. Ha a címen túl a dalszövegre is figyeltek volna az ítészek, rájöhettek volna, hogy Brian May itt valójában háláját fejezte ki a dús idomú nőknek a puszta létezésükért, sőt egyenesen az élet nagyszerűségének női letéteményeseit látta bennük – meg is kapta érte a magáét a hetvenes évek végén. Ma meg – szinte lovaggá ütésével egy időben – kiderül, hogy ő egy testszégyenítő.