Néztem a tévét, és azon tűnődtem, honnan eredhet az a töméntelen darálásdüh, ami az egyébként egészen bájos Elnökvezér asszonykában munkál.
Pár perc próza
Ha nem is a csúcsok csúcsa, de kevés egészségesebb, formásabb, szőlősebb szőlőt ismerek nála. Levele maga a szimmetriai tökély, korán fakad, jól növekszik, vesszőinek szinte csak vízmérték a karó. Tömött fürtjei barokk bőségszarukba kívánkoznak.
„Férgek ezek. Igazi férgek – morgott a megyefőnök. – Ahogy a nevük is mutatja. Egyesek nádi farkasként emlegetik, de én inkább azokkal értek egyet, akik nádi féregnek nevezik.”
Nekem már gyermekként feltűnt a hegedű és a magyarság különleges kapcsolata. Összekapaszkodtunk valahogyan. Hallott-e valaki magyar nótát mondjuk vadászkürtön játszani? Ugye, hogy nem.
Sosem volt Zöldveltelinim, de sokáig a legjobb bornak gondoltam, amit csak tőke teremhet.
Túl sok ilyet láttam. Piros zománcos, belül szürke lábas, és olyan kopott, mint gyerekkorom összes cipője, kabátja, lavórja, tányérja, bögréje, mosóteknője, konyhakövezete. Mindent agyonhasználtunk, „ne dobd ki, ez még jó” felkiáltással.
Az utóbbi időben furcsa bejegyzésekkel szembesültem a legnagyobb közösségi fórumon. Egy régi ismerősömről van szó, Vezér Katiról – akinek a nevét érthető okokból megváltoztattam, ez később majd kiderül.
Nem is vers ez, inkább egy népdal, amelyben mindenféle természeti-természetes képek sorakoznak, hogy aztán arról nagy megfeleltetéssel valami belső képre ugorjunk.
A következő snittben Nagy Imre a T–54-es harckocsiban száguld el a mindent eldöntő, végső nagy akciójelenet helyszínére, hogy egymagában, rettentő sebeket szerezve, de nem csüggedve, sikeresen szálljon szembe az alkotás főgonoszait egyesítő, Apró klán nevű csapattal.
A házukat megveszik, mondja Zoltán, lebontják, és a helyükre skandináv villát bűvészkednek. Húsz éve nem voltam ilyen megengedő. Botrányt csináltam volna.
Jó helyen van Zalában, Keszler Viktornál, itt megtanulja, hogy ez „más világ”, nem kell olyan hideg-rideg szemmel figyelni a tőkéről.
A múlt század ötvenes éveiben a szabadidőt marcangoló televízió kora még nem jött el, a könyvé meg múlhatatlannak tűnt. Vidéken autóbuszos mozgó könyvtárakban lehetett kölcsönözni, a főváros peremvidékeire könyves villamosok jártak.
Az ufókban már gyerekkoromban hittem. Nem föltétlenül az E. T. miatt, hanem mert borzasztónak és ijesztőnek éreztem belegondolni is abba, hogy egyedül lehetünk az univerzumban.
Tele vagyok űrökkel meg hiányokkal, lekötésre váró vegyértékekkel. Hol kóstolások emlékéből, hol meg nyári esték, téli metszések, pinceszagolások, szerelmeskedések szindbádi nosztalgiájából összegyúrva. Az Olaszrizlingről is őrzök egy ilyet.
Izgatott alak rontott be a terembe, egyenesen az igazgatónőhöz lépett, valamit súgott a fülébe, aki erre az irodába sietett. Két perc múlva jött vissza. Hullasápadt volt, alig tudott megszólalni.