Valahányszor a híres cigányprímás a kórházi ambulanciára érkezett, feltűnést keltett, bár igen szerény ember volt. Mint a nagyok általában. Szavában halk, muzsikájában különleges. Kifogástalan elegancia (küllem, viselkedés, modor); drapp télikabát, öltöny, fekete, széles karimás kalap, selyem sál, lakkra fényezett cipő. Cukorbaj gyötörte, kéthavonta hívtuk ellenőrző vérvételre. Korábbi kórházi kezelése hosszan elhúzódott. Kértem türelmét, tudtam, esténként zenekarával egy előkelő budapesti szállodában játszik. Van aki helyettesítsen – nyugtatott mosollyal, a banda nélkülem is tud mindent. Nemcsak betegségéről esett szó köztünk, elmondtam, édesanyám zongoratanár, apám amatőr hegedűs. Minden alkalommal tudakoltam, tartja-e a diétát. Nappal igen, de este ott az étteremben… a csábító illatok… Egyszer egy hegedűvel jelent meg. Az édesapjának hoztam, használja örömmel. Meghatódtam, elfelejtettem szabadkozni. Apa nem hitt a szemének. Egy hegedűt… nekem? Hát ilyet! Azonnal kipróbálta, szépen szólt. Kifogástalan, felhúrozott állapotban volt. Tokja patinásra kopott, benne jellegzetes illat, a vonógyantáé.

Addig is, de attól fogva csaknem tudatosan szoros és magyarázhatatlan barátságra léptem minden hegedűvel. A hangszerrel általában. És a sok zeneművel is, melyet komponista zsenik írtak rá. Anyámékkal gyakran jártunk hangversenyre, máskor vendégségbe házi muzsikát hallgatni, ott apa is büszke szereplő volt. Amúgy nem múlt nap, hogy kihagyta volna a lelkes gyakorlást. Hangzott a hegedőszó bérházunk házmesterének lakásában is.