Zöldveltelini – Távolról és közelről

Annyi mindenről akartam tudni, micsoda, ehető-e vagy csintalan, gaz-e vagy gyógyfű, hogy párom letöltetett velem egy növényfelismerő applikációt. Félórát eljátszottam vele, mielőtt a kapáért nyúltam, és megtudtam, hogy sövényszulákot tépdesve szúrt meg a nap, sárga árvacsalán szőnyege fut a vízmosásba, hogy szerencsére csattogó szamócát tettem a számba, nem indiai pimpót. Na, ha ez ilyen jó játék, gondoltam, kiszaszerolom a szőlőket, nem mintha ne lenne bizalmam az oltványosokban, de Valkonyán volt már, hogy csokor Ezerfürtűt tettem el, ahova Rizlingszilvánit szántam. Lencse a levélre, fürt még sehol, kis habozás – borszőlő. Az is valami, hogy nem lápi hízóka, de bennem az motoszkál, Pátria-e a Pátriánk. Megyek a Jázminhoz, Sárgamuskotályhoz, Furminthoz – borszőlő, nyugtat meg a bölcs alkalmazás. Háromkockás képregény villan eszembe. „Fiam, bátram kérdezz, én minden madarat felismerek! Akkor az mi ott, apu? Az egy madár, fiam.”

Összezsugorodik a kor meg a tér, ha eléggé távolról figyeljük. Úgy látszik, a szőlő is. Az eléggé távol mindig azt jelenti, ahol eltűnnek a különbségek. Rohanó vonatból a peronarcok, őszülésből a gyerekkori gondtalanság. Varga Zoltán új könyvének bemutatóján futott körbe a kerekasztalkérdés: lehet-e beszélni szerzőiségről, egyediségről az animációs filmeknél. Persze, mondták egybehangzóan mind, akik ott ültek, kiváló alkotók, okos emberek. Aztán Cakó Ferenc vette fel a mikrofont. Hogy mi látjuk az ecsetvezetés meg a tuskezelés meg a ki tudja, mi egyedi kézjegyeit, magyarázza, de úgy tűnik, mintha az összes reneszánsz szobrot, festményt, palotát három-négy alkotó hozta volna létre mind. Mert összezsugorodik a kor meg a tér, ha elég távolról figyeljük, és a reneszánsz elég távol van hozzá, hogy így legyen. Az egyéniség, e szerint, átmeneti állapot, amit felszív az idő, szétmaszatol a messzeség. És akkor így lehet ez a borral is. Fajtakóstolókon, vertikális teszteken beszélgetünk a borász ars poeticájáról, nyámmogjuk a terroirt, stílusokról értekezünk meg arról, hogy a huszonkét borvidék is kevés, annyifélék csak a mi boraink meg helyi fajtáink. De akkor mindez hiúság, indokolatlan honfiderű, vanitatum vanitas, mert bizonyos távolból úgy is csak finom meg nem finom borok vannak, édesek meg szárazak, fehérek meg vörösek. Vagy csak borok, egyszerűen.