Hibernal – A fintor sorsa

Sokan nem is tudják, mennyire nagyszerű dolog, hogy felhők úsznak az érő repce fölött, meg felhőnokedliket szaggatnak az ég kék levesébe a dombok. A Zala-parton egészségügyi közszeméremsértésre megállva gondoltam ezt néhány kandi nyári lúd fióka társaságában, örülve a zsenge napnak, ahogy simogat. Nem szeretem a tavaszt pedig. Azt a sürgetést, ami rügypattanás, virágfeslés, rigóének. A tél méla mindegye után hirtelen és erőszakos az nekem. Meg azok a leselkedő rácok, vácok, fácok, akik rávillogtatják jégfogukat a szaladó vesszőkre, gömbölyödő körtekölykökre! Hogy egy hete a Hegykezsűrízés után, ahová zalai borász barátaink hívására jöttünk megint, kapáláskor hólyagosra égette a nap a tarkónkat, most megremeg a lábam, hogy a földszintes kis Nektár- meg Furmint-csöppségek pöndörödtek-e meg a fagytól!

Hát, lehasaltak, megcsócsálta őket a hajnali zúzmara, pedig este még egy pohár Hibernalt koccintottam az egészségükre. A sors fintora. Hibernalt, amit Keszler Viktortól kaptunk, aki Zalaszentgróton a megye legjobbjai közé érett, és mintegy próbaként hozta magával Hévízre a palackot, amire lecsaptunk, természetesen. A teszt után méregettük a félüres üvegeket, ki melyiket vigye magával, akkor nyomta kezünkbe, és mondta, mi az.