Csak egy vaskereszt maradt a falu helyén

A Tisza-tó közepén, kilométerekre a partoktól van egy nádasokkal, gyékényesekkel ölelt sziget. Aki kiköti a csónakját a rozoga, sőt ma már kifejezetten balesetveszélyes kilátó tövében, és elindul a Fekete István Tüskevárából ismerős hangulatot árasztó vidék belsejébe, különös világba csöppen. A XIX. század közepén ezen a helyen még falu állt, amely után mára csak egy kereszt maradt. És néhány emlék az ártéri élet gazdagságáról, az emberi helytállásról.

Ezernyolcszázhetvenhat tavaszán hatalmas árhullám vonult le a Tiszán. Nem volt ez szokatlan az évnek ebben a szakában. A folyó partján, különösen a mélyebb területeken élők megszokták, hogy időnként meglátogatja őket a víz, és úgy alakították az életüket, hogy az áradásokat a lehető legkevesebb kárral vészeljék át. A házaikat cölöpökre építették, a falakat fűzfafonatból formálták meg, majd sárral tapasztották. Ha a víz el is vitte a fal sarát, a fonat kitartott, a bajok végeztével csak újra kellett tapasztani. Az értékeiket rendszerint a padlásra hordták fel. Azt a legnagyobb árhullámok sem érték el. Az 1876-os azonban különbözött azoktól az áradásoktól, melyeket az itt élők az évszázadok alatt megszokhattak. Gyorsabban érkezett, magasabban tetőzött, és olyan hihetetlen erővel tolult a partokra, hogy a taskonyi védőgát nem bírta a nyomást. A Tisza 23 települést öntött el és 1200 házat döntött romba. A tragédiának két ember és háziállatok százai estek áldozatul. 

• Miért törtek egyre magasabbra az árvizek a XIX. szátad végén?
• Ki mentette meg a tiszahalásziakat?
• Miért nem érzik magukénak a mai Tiszát a régi halászemberek?