A para normális

Az ufókban már gyerekkoromban hittem. Nem föltétlenül az E. T. miatt, hanem mert borzasztónak és ijesztőnek éreztem belegondolni is abba, hogy egyedül lehetünk az univerzumban. Persze azóta már tudom, hogy társak körében és társaságban is meg lehet tapasztalni a kozmikus magányt, de inkább hagyjuk most az efféle egzisztencialista filozófiát. Arra tisztán emlékszem, hogy a Gandhiról szóló monumentális filmalkotást vetítették a tévében, amikor a Balaton fölött láttam egy ufót. A nyolcvanas évek közepe lehetett, a tanácsi üdülőnek a hegyoldalon fölfelé eső területén volt a közös tévészoba, és miután a filmnek vége lett, a későn ránk szakadt nyáréjszakában botorkáltunk a bungalónk felé, mikor is a tó fölött egy vörös korongra lettünk figyelmesek. Nem csupán lebegett, de mintha reflektorral meg is világította volna a vizet. Apám azt mondta, hogy biztosan egy rendőrségi helikopter, ám nekem eszem ágában sem volt elképzelni a Belmondo módjára kötélhágcsón lebegő Ötvös Csöpit, sokkal inkább meg voltam győződve róla, hogy az ott egy ufó. Mint ahogy akkor is ugyanezt gondoltam, amikor egy éjjel a lakótelepi gyerekszobában arra ébredtem, hogy valaki áll az ágy mellett, a feje pontosan egy vonalban van az emeletes ágy felső szintjével, ahol én alszom, és ahogy ijedten feléje csaptam, éreztem, hogy megfájdul a kezem, mivel ütközik valamivel. Kemény koponyája lehetett, gondoltam, azaz csakis egy idegen, még jó, hogy maradtunk a második típusú találkozás mellett, és nem vitt magával az anyahajóra, hogy belém ültessenek egy chipet.

Amikor a szüleimnek ilyesmikről próbáltam beszélni, jobb esetben legyintettek, máskor nevettek, és arra intettek, hogy ne vegyem komolyan mindazt, amit a sci-fi-regényekben olvasok és a filmekben látok. Persze ők történelmi kényszerűségből materialista szellemben lettek iskolázva, hittek a tudomány mindenhatóságában, és abban, hogy mindig mindenre létezik racionális magyarázat. Ettől nekem még meghatározó élmény maradt az Ufó Arizonában, amelyet nálunk moziban vetítettek, egyébként Hangar 18 az eredeti címe, és mostanra tudom, hogy B kategóriás tévéfilm, noha engem lenyűgözött a sztori, miszerint a frissen föllőtt műhold ismeretlen járműbe ütközik, amely aztán sérülten landol a Földön, és a hatóságok minden eszközzel megpróbálják eltussolni, hogy az bizony egy ufó. De nagy hatással volt rám a legendás vámpíros Galaktikában olvasott Carmilla című kisregénye is, éjszakákon át nem mertem lecsukni a szemem, mert attól tartottam, hogy amikor kinyitom, az ágyam végében fog állni a démon, készen arra, hogy kiszívja a véremet.