Zenit – Divatok és gímek

Különös kép fogadott egyszer nyár végén a Gurgó-hegyen. Ahogy az utolsó, igen meredek szakaszhoz értem, vagy ötven-hatvan kockás inges alak állt mereven a szőlőben. Ilyenkor kezdek gyanakodni, hogy álmodom, mert gyakran álmodom szőlővel, sokszor ráadásul képtelen dolgokat. Síparadicsom nyílik a nadrágszíjtelken, hatalmas felvonó kapaszkodik fel a faluból. Boronapincém helyén alpesi hotel, a százéves gesztenye csonkja mint gyertya mered a közepén. Hosszú derekú borzok és tömzsi mogyorós pelék futkosnak százával, felettük sas kering, karmai között emberek, egyikük Napóleon, lába között otromba lopó fityeg. Szóval úgy igazán meg sem lepett volna a hipszter ruhás siserahad, ha álomkép megint. De nem az volt.

Hegedűs Pista bácsi, aki egyébként is hegedűzött: a hadseregben kapott vonót a gránát mellé, aztán lakodalmakban húzta járásszerte a talpalávalót, még édesanyám kezébe is odaadta egyszer a rozoga instrumentumot, hogy igazi hegedűst is halljon rajt játszani, és rá is bólintott Mariskájának: „na, ez tud!” – szóval Pista bácsi öltöztette fel a pocakos tőkéket ilyen címlap fessbe. Gallér a karócsúcson megtámasztva, vállban picit lötyög mind, de a fürtzónában (gyalogművelés, mondanom se kell) majd leugranak a gombok a lombhasról. Mire jó ez, meg honnan a platónyi hacuka? Mert a hegyi lak, a vályogpince nem gardrób! Faggatni is kezdem, mikor pár napra rá találkozunk a faluban, miféle maskarázás megy a hegyoldalon. Szarvasok, mondja. Csak a Zenitre mennek. Régen a szélét ették, bármi volt is ott, de mióta a kivénülő tőkék helyére Zenitet ültetett, a legbelsőbe is becsörtetnek, csak falhassák. Nem mondja! De mondja! Ilyen gurmé szája van a gímeknek.