Meseszag

[vontatóim már nem jöttek velem]
Arthur Rimbaud: A részeg hajó
(ford.: Tóth Árpád)

Katica emlékének

Az utolsó nap volt, a gyerekek rég nem jártak suliba, a tanárok a tanévzáró értekezletre készülődtek, egyetlen ember hiányzott már csak. Mindenki a magyarteremben üldögélt, vakációs terveikről, fociról, politikáról, időjárásról beszélgettek. Már kezdeni kellett volna. Izgatott alak rontott be a terembe, egyenesen az igazgatónőhöz lépett, valamit súgott a fülébe, aki erre az irodába sietett. Két perc múlva jött vissza. Hullasápadt volt, alig tudott megszólalni. – Kollégák, az értekezlet elmarad. Most kaptam a hírt a rendőrségtől, hogy halálos baleset történt a faluban.

Zita időben kelt, letusolt, megreggelizett, csinált egy kávét, kiment a teraszra, hogy elszívjon hozzá egy cigit, a szomszéd már a kiskertben szorgoskodott. Szóba elegyedtek. A várható termésről, a taxisblokádról váltottak pár szót. Zita az órájára nézett, látta, hogy tíz perc múlva kezdődik az értekezlet, s ő kétfalunyira lakott a sulitól. Gyorsan feltűzte egy csattal a haját, elnézést kért a szomszédtól, beült a Suzukijába, s már robogott is. A távolság nem volt nagy, de nem akart elkésni, nyomta neki rendesen. Hamar elhagyta a saját faluját és a következőt is. Már azon a településen járt, ahol az iskola is működött. Volt még két perce. Úgy ment bele egy kanyarba, hogy előtte rágyorsított. Utólag nehéz volt rekonstruálni, de kábé 80 és 90 között repeszthetett. Két nappal azelőtt volt egy műsor a tévében, ahol egy beszélő fej arról értekezett, hogy az emberi életek biztonsága mennyire viszonylagos. Okosan csillogó szemével a kamerába nézett, mint a szerelmesére, s valami olyasmit mondott, sosem tudhatjuk, melyik időpillanatból nyílik az életünkben egy ajtó a rettenetre.