Önmagába visszatérő

Az utóbbi időben furcsa bejegyzésekkel szembesültem a legnagyobb közösségi fórumon. Egy régi ismerősömről van szó, Vezér Katiról – akinek a nevét érthető okokból megváltoztattam, ez később majd kiderül. Amikor nagyjából egy esztendővel ezelőtt, barátaim biztatására, magam is regisztráltam ezen a közismert és népszerű fórumon, azonnal ismerősnek jelölt, örömmel üdvözölt, és rögtön érdeklődött: Te vagy az? Igen, én vagyok, válaszoltam kissé izgatottan, mert föltolultak bennem olyan emlékek, amikre azt szokták mondani, örökre belénk vésődnek.

Még leírni is nehezemre esik: több mint fél évszázada még működött a városunkban egy sportklub, aminek igényes székháza, a földszinten pedig nagy közösségi terme is volt. Mint annyi más ilyen egyesületet, ezt is „Vasas”-nak nevezték. Tudjuk, annak idején a vas és acél országává avanzsáltunk, ami hatalmas melléfogás volt, lévén tipikus mezőgazdasági országról szó, de erről senkit nem kérdeztek meg, mert az erősebb kutya elve érvényesült; mi meg kussoltunk, és a lehetőségekhez mérten próbáltuk élni az életünket és jól érezni magunkat. Nos, az egyik ilyen lehetőség akkor ez a bizonyos Vasas Klubház volt, ahol minden szombaton összejött a város ifjúságának egy jelentős része, és hatalmas bulikat csaptunk. Ez zöld lámpát kapott akkortájt, mert hát érezze jól magát a fiatalság. Persze kellettek hozzá bizonyos körítések, KISZ, szocialista brigád meg hasonló, semmitmondó formalitások, de ezeket igyekeztünk a helyükön kezelni.