Olaszrizling – Az elfelejtett idea

A napokban úgy jártam, mint egyik nagy költőnk járt, ahogy mesélik, amikor is sokadjára riadt fel, hogy álmában megírta a legeslegjobb verset, de éberen egy sorára sem emlékszik. Aztán, szintén mesélik, magnót készített ágya mellé, hogy álmából kiugorva azonnal szalagra mondhassa remekét. (Állítólag valami zagyvaságot motyogott reggel vissza a gép, hogy Pistike meg a macska meg a házikó; abba is hagyta az éjjeli költést, és aludt inkább megint, mint rendesen, reggelig.)

Nekem még ennyi sem jutott, amikor egyszer csak teleszívtam a tüdőm jó, hegyi levegővel, mint a víz alá nyomott, ha végre fölengedik, hogy megvan végre a halálfélelem ellenszere. Felujjongott bennem a gondolatmagzat, zsibbadt erek útjain megindult újra a vér, de mire utána kaphattam volna, csak hangulata volt meg, aztán szaga meg párája, végül az is elillott. Nem találom azóta sem. De helye lett bennem, kitöltetlen űrje legalább, számontartott hiánya. A hiány az, ugye, nem a semmi, hanem valaminek a volt-leendő helye vagy elégiája, ha úgy tetszik, a semmi az meg – semmi.

Tele vagyok ilyen űrökkel meg hiányokkal, lekötésre váró vegyértékekkel. Ideákkal? Szőlőkről meg borokról is. Hol kóstolások emlékéből, hol meg nyári esték, téli metszések, pinceszagolások, szerelmeskedések szindbádi nosztalgiájából összegyúrva. Az Olaszrizlingről is őrzök egy ilyet.