Ki akar örökké élni?

Ki akar örökké élni?

Fotó: Unsplash/Egor Myznik

Az ötvenéves nem öreg, csak régebb óta fiatal. Ilyen és ehhez hasonló kijelentésekkel szórakoztatja a bulvár és a közösségi média az embereket. A hatvanas nő az új negyvenéves, a hetvenes férfi az új ötvenes. Azt még nem hallottam, hogy a húszéves az új csecsemőkor, pedig abban legalább volna fantázia. A lényeg a hamis sugallat, hogy az öregség röstellendő, olyasmi, amit elrejteni, álcázni kell. Valósággal gyanús az, aki nem akar a koránál fiatalabbnak tűnni, mintha legalábbis kóros reményvesztettség lenne vállalni az életkorunkat. Ám ha a médiából ránk ömlő hírözönben megnézzük a nyugdíjakkal kapcsolatos híreket és a hozzárendelt képeket, sokat megértünk ebből az erőszakosan fiatalító világlátásból. A nyugdíjasokat többnyire szerencsétlennek, ágrólszakadtnak mutatják, mintha a képszerkesztő mindig ugyanabba a készletbe nyúlna illusztrációért. Lógó, elhordott kabátban görnyedt, ráncos, vaksin botorkáló lényeket látunk, az élet által ezerszer fölszántott arcokat, részvét, smink és photoshop nélkül, tiszta nyomorúság. Az egymásba karoló, szánalmas kinézetű párokról azt sem tudjuk, melyik támogatja a másikat, az asszony a férfi karját húzza, a férfit az ág is. Nem koros nőket és férfiakat, és pláne nem idős hölgyeket vagy galambősz urakat, hanem néniket és bácsikat látunk. Csak akkor marad el a nénizés, bácsizás, ha az illető ismert személyiség, tekintély, celeb. Akkor se mindig. Tíz–tizenöt éve a magát konzervatívnak gondoló sajtóban az ismert filozófusnőt divat volt leáginénizni, ma ez ritkább, nem azért, mert modort tanultak az újságírók, hanem mert a fő áginénizőt elérte a nemezis: maga is bácsikorba lépett.

Bot, régimódi szemüveg, szürke ruhák, kilátástalan tekintet – ezek az öregség közhelyei az egyik oldalon. Ám a másik oldal nem kevésbé tud torzítani. Elegendő szétnéznünk a reklámok világában.

A hirtelen derékfájdalomtól kétrét görnyedt mámik egy unásig hirdetett krémtől hirtelen dobálni kezdik unokáikat a levegőbe, korcsolyáznak a Városligetben, csak úgy röpül a sáljuk, és biciklivel rohannak a lejtőn, egyszer élünk. A hirdetések világában csupa rózsaszín pulóveres, ősz hajú bakfist látunk, és Onassis-küllemű, koros, de karakteres férfit, aki sokkal többet tud annál, mint hogy a lenyugvó napnak is van ereje. Ők a felhőtlen gazdagság levegőjét árasztják, hibátlan protézissel szélesen mosolyognak a vakvilágba, övék az élet, amennyiben eladják házukat, lakásukat, és szerződést kötnek az őket kitárt karral váró idősotthonokkal. Ahol az alkony az új hajnal, és nagyobb kaland vár rájuk, mint télvíz idején egy Seychelle-szigeteki nyaraláson.

A mai Magyarországon a nyugdíjas társadalom rendkívül rétegzett, és korántsem csak a nyugdíj összegének szempontjából. Van egy felső réteg, amelyik nagyon sok mindent megengedhet magának, s bár fenyegeti az infláció réme, vagy hogy egy váratlan betegség puszta gyógyíttatása miatt magánklinikai ellátásra kényszerül, ahol egy-két év alatt minden tartaléka elolvad, de ezzel együtt is jól él. Letette a gondokat, éli a világát, és utazik, amennyit csak tud. Esetenként sokkal többet, mint azok az aktív dolgozók, akik még a szabadságuknak is csak a felét vehetik ki tetszőlegesen. Van egy középréteg, amelyik szlalomozik az állami egészségügyi ellátás és a magánklinikák között, néha utazik, de igencsak meg kell néznie, mire és mennyit költ. Van továbbá egy nagyon széles réteg, amelyik hónapról hónapra él, s ha nem tanították volna meg neki a Kádár-rendszer kényszertakarékos évtizedei a mindennapi lemondástechnikákat, nagy zavarban lenne a megélhetését illetően. Végül legalul van egy elképesztő szegénységben élő réteg, amelyik nem érti, hogyan van az, hogy ő végigdolgozta az életét, és most még fűteni sem tud.

Egy magyar orvos a kutatásai alapján arra jutott, hogy idehaza egy hatvanöt éves férfi szív- és érrendszeri állapota egy nyolcvanöt éves svéd férfiénak felel meg. Malmői párbeszéd: „Te Nils, tudtad, hogy a férfiaknál a nyolcvanöt az új hatvanöt?” „Nekem, Józsikám, csak nekem, neked nem. Te örülj, ha megéred a hetvenet.”

Olvasna még Körmendy Zsuzsannától? Kattintson!

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023-as karácsonyi dupla számában jelent meg december 22-én.